Fenyőszajkó-lesen...

Egy órával korábbi vonattal értem ki Bocskaikertbe, ahol tanítok. Gondoltam elballagok, ránézek a fenyőszajkókra. Ez így persze nagyképűen hangzik, e fajnak ugyanis az utóbbi 100 évben négyszer ha volt nagyobb beözönlése hazánkba. Az idei ősz ilyen volt, így még az alföldi tájakon is előkerült több helyen. A bocskaikerti fenyőszajkónak persze külön története van. Először az egyik nyolcadikos lány az iskolában újságolta, hogy egy furcsa madarat látott a kertjükben. Olyan pontosan megfigyelte és leírta a fajt, hogy egyértelmű volt, még a birdingre is felraktam az adatot. (november 23.) Rá egy hétre az egyik bocskaikerti kollégám, Bereczki Tamás is megfigyelt egy fenyőszajkót. Persze nem ismerte, de az ő leírásából is rá lehetett ismerni a madárra. Másnap (december 1-jén) együtt is keresgéltük - lyukasórában - de nem volt szerencsénk. (Viszont 23 keresztcsőrűbe belefutottunk.) Azóta nem volt hír a madarakról. December 20-án, az utolsó tanítási napon kocsival voltam kinn Bocskaikertben. (Hála a vasúti sztrájknak...) Délután Tamást hazavittem, hogy átöltözzön, és miközben a sulihoz autóztunk vissza, észrevettem a szomszéd utcában egy sötét foltot a fa tetején. Megálltam, távcső elő: fenyőszajkó. A fényképezőgép persze a suliban maradt, de a faj hangja rajta volt a telefonomon, gondoltam, bejátszom. Erre a bokrokból előjött egy másik példány is! A fényképezőgépet gyorsan elhoztuk a suliból - a teleobjektív nem volt nálam - így dokumentálhattam az adatot.

Később sokan megfigyelték a madarakat, sőt még egy harmadikat is találtak. Januárban már én is újra láthattam, sőt végre rendesebben meg is fotózhattam a ritka fajt.

Szóval nem minden remény nélkül vágtam neki ma a Pillangó utcának, és néhány perc múlva meg is láttam az egyik példányt. Egy fenyőfán eszegetett, majd északabbra, kb. három telekkel odébb repült. Én persze követtem, kisebb feltűnést keltve nyakamban a fényképezővel:-)
Egy villanyoszlop tetjére szállt, ami már foglalt volt. Egy másik fenyőszajkó ült ott, de a fajtárs érkezésére távozással válaszolt.

Emez sokáig "molyolt" az oszlopon, én meg próbáltam a hol felhős-hol derengő napsütéses időben fényképezni. Az már csak itthon derült ki a képek válogatásakor, hogy mivel is foglalatoskodott őkelme: a rokon által az oszlop repedéseibe dugdosott magokat szedegette ki... Nem sokkal később napközis kollégámmal még visszamentünk fenyőszajkó-lesre, de ekkor már nem találtuk meg a madarakat. Pedig délután a madarász-sulis tanítványaimnak is szívesen megmutattam volna Bocskaikert legújabb nevezetességét! Na majd legközelebb...

Egy bíbic nem csinál nyarat

Sőt, még tavaszt sem. Bár a bíbicek közismerten a legkorábban érkező madarak, az a példány, amit ma láttunk Sorosi Peti cimborámmal, biztosan nem a tavaszt jelzi még. Sokkal valószínűbb, hogy a be nem fagyott Tócó-szakaszon próbálkozott átteleléssel. Akárcsak egy barázdabillegető, két guvat és egy erdei cankó (az utóbbi két fajtól ez nem számít akkora ritkaságnak.)
Először a mikepércsi-sárándi határt látogattuk meg Petivel. A hólepte Városréti legelőn eleinte a nyomolvasás jelentette a legnagyobb izgalmat, később meg is elevenedett a táj. Dolmányos varjú üldözött egy kis sólymot, később egy hím, majd egy tojó kékes rétihéja is megörvendeztetett bennünket. A befagyott tavak már kevesebb eredményt hoztak, visszafelé azonban a Városrét egyik fáján 5 énekes rigó okozott meglepetést. Enyhébb teleken ezek is áttelhetnek, de hol van itt az enyhe tél?

Madarászatunk zárásaként gondoltuk, hogy még megnézzük a Lovász-zugi tavakat. Ekkor "futottunk" bele a bíbicbe és a többi madárba. Közülük csak a havasi pityert és a jégmadarat nem sikerült lencsevégre kapnom, a többi fotóért Petit is köszönet illeti: ő kormányozta az autót, míg én fényképeztem.