Röpképek

Amikor ma a vízálláshoz értem, semmilyen madár nem volt már rajta. (Azért írom, hogy már, mert Papp Gábortól később megtudtam, hogy háromnegyed kilencig egészen jó mozgás volt - ő még fotózni is tudott) Egy átszálló nagy kócsaggal vigasztalódtam...

A nyugati ágon is begyalogoltam, a dombon ácsorgó sirályokban reménykedtem. 

Az alábbi képen mintha egy őrült karmester vezényelne valamilyen posztmodern operában:-)) Csak meg ne lássa valamelyik modern rendező, mert berendezi majd a színpadot szeméttel, hiszen ennek olyan valóságszaga van:-))

A mai nap leginkább a röpképek dominálnak, hiszen leszállva alig-alig láttam madarat.

Azért még megemlítem, hogy a Tócóban öt kis vöcsök úszkált együtt, ami nekem igazán érdekes volt!

Köd előttem, köd utánam...

Mivel a Tócó még most sincs befagyva, elhatároztam, hogy további szakaszait is végigjárom, telelő madarak után kutatva. És ha már tegnap működőképessé tettem a kerékpárt, most is ezt választottam. A Kishegyesi úttól (a Buk-gáttól) délre egy darabig egész jól lehetett haladni a letapadt hóban, majd sajnos rosszabb szakaszok következtek. Egy nemrég létesített zsilipes csatornánál például már elég kockázatos mutatványokkal jutottam csak túl, de végül sikerült... (Táskával a hátamon, kerékpárral a vállamon egyensúlyozni egy pár centiméter szélességű, és legalább két méter magas földháton nem volt túl bölcs dolog, de visszafordulni sem akartam. Viszont megfogadtam, hogy hazafelé más utat választok:-)

A vasútnál egy kisebb csatorna torkollik a Tócóba, a jeges, havas kompozíció pedig képre kívánkozott:

Akárcsak a Tócó itteni szakasza, amely a zúzmarás fákkal, a ködbe vesző horizonttal szintén szép látványt nyújtott:

Sajnos a köd miatt nem reménykedtem igazán jó madárfotó készítésében, sőt egészen idáig madarakkal sem találkoztam. Még a 4-es út előtt, de már a vasúton túl viszont már akadt látnivaló: egy nagy kócsag repült fel a vízről, aztán tovább is szállt délkelet felé. Átkeltem a 4-es úton, majd keresztülevickéltem a Szikgáton, ahol újabb ismerős madarak kerültek elém. A havasi pityer, a sárszalonka, majd az erdei cankó ezúttal mind egyedül mutatkozott, ráadásul csak egy-egy felrepülés erejéig, így az újabb felvételek elmaradtak. Mégis úgy döntöttem, hogy előveszem a táskából a fényképezőgépet és legalább a mindenütt repkedő egerészölyveket próbálom fotózni. És milyen jól tettem! Mert a következő pillanatban egy sárgásbarna színű, gémféle madár rebbent fel a Tócó itteni szakaszáról. Bölömbika! E fajnak Debrecenből - legalábbis a városnak erről a részéről - igencsak kevés adata van. Bár a köd és a borús idő nem segítette a felvételt, de a pillanat hangulatát azért sikerült megcsípnem:-)

Sajnos a jókedvem nem sokáig tartott. Fácánvadászat folyt ugyanis a közelben,  madarászat közben egy tucat puskás emberrel találkozni pedig köztudattan nem jelent sok jót... (Még egyetlen vadász látványa is mindig rossz érzéssel tölt el...) A lövések hangjára a szeméttelep valamennyi varja egyszerre kapott szárnyra, legalább ötezerre saccoltam a számukat. Szép kis tömeg volt, talán az alábbi képen is látszik, pedig a felvétel csupán a "massza" egy részéről készült :

A szeméttelep előtt a szepesi út (Sárga dűlő) irányába toltam tovább a kerékpáromat, ami nem volt könnyű művelet. A hóval fedett keréknyomok rendre beszakadtak alattam, áldottam is az eszemet, hogy a gumicsizmát és nem a bakancsot húztam fel induláskor... Ahol jobban be volt fagyva, ott meg csúszott a jég, így aztán jobbnak láttam elcsomagolni a fényképezőgépet. Pár pillanattal később sikerült is kerékpárostól elvágódnom, de mégis úgy fogtam fel, hogy szerencsém volt, mert a felszerelésem már biztonságban volt a táska mélyén. Kiérve a műútra, végre "nyeregbe" pattanhattam ám nem sokkal később mégis meg kellett állnom. A túloldalon ugyanis egy nagy őrgébicset vettem észre. Így aztán lekászálódva a kerékpárról, újra előbányásztam  a teleobjektívet meg a gépet, és már fotózhattam is:-) Itt Szepes környékén mindig akad telelő példánya a fajnak, de mostanában ritkábban került elém, így megörültem a vendégnek:

Rendes dolog volt az "őrnagygébicstől", hogy legalább pár kocka erejéig veszteg maradt. Néhány pillanat múlva aztán mégis továbbállt, akkor már nekem sem volt más választásom: elindultam hazafelé.

Ezüst helyett turul

Szerdán (13-án) végre Papp Gáborék találtak egy ezüstsirályt is a szeméttelep melletti vízálláson. Azóta gyakorlatilag mindenki látta, aki kilátogatott a helyszínre, csak nekem nem sikerült:-( 

Csütörtökön próbálkoztam egy fél órát, meg ma egy órát, de a címből már úgyis kiderült, hogy ezúttal sem találkoztam az ezüstsirállyal. 

Mégsem volt eredménytelen a mai kiruccanás, mert ismét előkerült három fiatal heringsirály. Itt a baloldali madár is valószínűleg az, bár a határozott maszk és a túl sötét hát engem kissé elbizonytalanít.

Ugyanez közelebbről:

Ez már egy jóval egyértelműbb példány:

 

A bokrokból két csilpcsalpfüzike is szólt, egyiküket sikerül lencsevégre kapni: 

Míg a sirályokat próbáltam még alaposabban átnézni, egyszerre a seregélyek és varjak hatalmas tömegbe rendeződtek és rendkívül gyorsan  kezdtek gomolyogni. Ez gyakran a ragadozó jelenlétét sejteti.

Egyszerre elő is került a "bűnös". Kerecsen!

Nem túl távolra ült le, csodálkoztam, hogy miért nem repül messzebb. Nem látszott sérültnek, meg is találtam az okát annak, hogy miért maradt a közelben. A fűben megleltem ugyanis egy vetési varjú véres tetemét. A kerecsensólyom - amelynek jól láthatóan véres a csőre - valószínűleg arra várt, hogy eltakarodjak a helyszínről és végre megkapja vadászata megérdemelt nyugalmát:

A kerecsent tartják sokan a mondabeli turulnak. Hogy miért, rejtély. Fintha Pista bátyám egy izgalmas dolgozatában épp azt fejtegeti, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a magyarok totemállata, a turul épp ez a sólyomfaj lett volna, mivel erre az okiratok és történeti emlékek semmilyen bizonyítékot nem szolgáltatnak.  Ő arra gyanakodott, hogy inkább egy másik nemes madarunk, a daru lehetett az igazi turul. Már csak a névbeli hasonlóság is emellett az érv mellett szól. Hogy mi lehet az igazság, nem tudom, mindenesetre engem ma ezüstsirály helyett egy kerecsennel hozott össze a sors, és ezt nem is bántam annyira:-)

Merülés előtt

No nem Vörös-tengeri búvárkalandjaimról mesélek majd - ilyenek nincsenek is:-) - hanem arról a kellemetlen érzésről, amikor rájöttem ma, hogy nincsenek nálam tartalék akkumulátorok.

Pedig ez alapvető szabály: ha gép van nálam, akkor pótaksi is legyen! Szóval ma mégsem volt. Épp a szeméttelep dombjának vetési varjakból kirakott mintázatát csodáltam és próbáltam megörökíteni...

... amikor jelzett a gép, hogy hamarosan elfogy a szufla. Ezt a csapat fenyőrigót azért még megörökítettem, majd próbáltam "spórolni" az energiával. Ez nem megy másképp, mint kíbírni, hogy csak a legjobb, legérdekesebb témára exponáljak. Na de melyik a legjobb? Lehet, hogy öt perc múlva még érdekesebb dolog kerül az utamba? Rám repül egy ritkaság és nem tudom lefotózni???

Persze, hogy nem könnyű a dilemma. A Szikgát fellé ballagva hirtelen ismerős kiáltás hallatszik: fekete harkály. Ráadásul nem is túl messzire száll le: muszáj próbálkoznom, még ha árnyékban is van a madár feje:

Még mindig bírja a gép, pedig a kemény fagy nem javítja az esélyeket. Végül azonban az idő telik el hamarabb, indulnom kell a vonathoz. A kocsiba pakolás előtt azért bekukkantok a híd alá. És íme, ott a hegyi billegető, és ezúttal (talán először) napfényben fürdik! Most már az idő is szorít, az akkumulátorral sem kell spórolnom, így aztán minél többet próbálok exponálni. A szög nem tökéletes - kissé felülről látok a madárra - de azért sikerül kihoznom a legtöbbet a lehetőségekből. (És végül le sem merülök...)

Én és az árnyékom

Az első varjaktól a torkos sirályig

Ma délután ismét "sirályozni" akartam. A szeméttelep erre mindig jó terep, az első meglepetés azonban egy vetési varjú képében köszöntött rám. Ő volt az első idén Debrecenben. Lehet, hogy csak Hortobágyról kóborolt ide a több táplálék reményében:

A sirályok "szokásos" helye (a legyalult földplató) most azonban üres volt. Így röpképekkel kellett próbálkoznom:
"Öregebb" példányok szinte nem is voltak, ez az egy subad. példány került csak elő:

Remek fények voltak, ilyen napsütésben még az oly megszokott szarka is mutatós madárrá változik:

A dankasirályok közül egy torkos példányt is sikerült felfedezni. Meresztettem a szemem, hogy vajon mi lehet a csőrében, de nem sikerült tökéletes biztonsággal megállapítanom. Talán egy hal? Vajon a Tócóból fogta, vagy a szeméttelepen fedezett fel valami "hallerakatot"? Mindenesetre igen boldogan repült vele tovább...

Ezen a sirályon még agyalok, de szerintem ez inkább sztyeppi (cachinnans) és nem sárgalábú (michehallis). Ha szakértő nézi a blogomat, nyugodtan megcáfolhat... Mindenesetre a feje egész világos meg a csőre sem olyan hangsúlyos, mint a sárgalábúnak.

Tettem egy kitérőt a Lovász-zugi tározóhoz is, de ez csupán az átrepülő 22 példányos darucsapat miatt érte meg: