Madarak mindenütt

A címben már össze is foglaltam a mai nap tapasztalatát. Ugyan csak egy szabad órám volt, de minden adott volt hozzá, hogy azt egy kis madarászással (meg fotózással) töltsem. Egyrészt a reggeli fagy nyomán ismét járhatóak voltak az erdei utak, másrészt ragyogó napsütésben kaphattam lencsevégre az elém kerülő szépségeket. (Még jó, hogy nem hallgattam a Tiszántúlon egész napos ködöt jósoló meteorológusokra és magammal cipeltem a fényképezőt!) A vasútállomás mellett elsőként egy barátcinege tűnt fel:

A vasút túloldalán pedig az első (fotózható) madár ez az ökörszem volt. Egyik sem könnyű téma, az örökké izgő-mozgó jószágokról többnyire életlen kép készül vagy épp takarásban vannak és ezért nem lehet őket fotózni, ezért megragadtam a pillanatot:

Kezdem azt hinni, hogy nincsenek is már rövidkarmú fakuszok, csak hegyik! Legalábbis amióta Bocskaikertben sikerült közelebbről szemügyre vennem őket, azóta mindegyik az elvileg ritkább faj példányának bizonyult. Ez a ma elém került példány sem kivétel: (elég csak a hosszú karomra pillantani!)

Az erdő fényeiben még az alábbi termések is különleges hatásúak voltak. Bevallom, fejtörést okozott, hogy milyen fához is tartozhatnak... Bár felmerült a szilfa is lehetőségként, valószínűleg az alásfa termése lehetett inkább. Köszönet Tóth István Zsoltnak a határozásért! (Úgy rémlik egyébként, hogy néhány éve ugyanez a növény már megizzasztott egyszer, akkor a Gúthi erdőben találkoztam vele, és szintén fogalmam sem volt, hogy micsoda. Majd előkeresem az ott készült fényképeket a fa leveleiről.)

A fák között sétálva a már szinte elmaradhatatlan őszapók is felbukkantak. Egyikük egészen közel merészkedett, sajnos csak egy pillanatig maradt előttem. 

A cinegék is mindig ámulatba ejtenek művészi tornamutatványaikkal:

Az éjszakai köd és a fagy most is hozott létre zúzmarákat. Persze már korántsem olyan látványos csodákat, mint decemberben, a délelőtti napsütésben ráadásul ezek is hamar elolvadtak. A reggeli séta során egyre-másra potyogtak a jéggolyócskák a fákról, amelyek a napfényben csillogva úgy hevertek az erdei avarban, mint  valami üveggyöngyök.

Persze az ágakon sem mutattak rosszul:

Jó lenne egyszer közeli képet készíteni egy fenyőpintyről. Ezúttal majdnem sikerült, ha a mostani távolságot meg tudtam volna felezni, akkor már elégedett lettem volna. Így inkább kedves, mint jó fotó lett belőle:

A slusszpoént a végére hagyom. A piros csészegomba számomra eddig a gombahatározó könyvekből ismert furcsa látványosság volt csak. Erre ma "belebotlottam" egy egész seregnyibe! Persze hogy meg kellett örökíteni, de a meglepetés csak azután jött, hogy végignéztem a fotókat. Ez a csészegomba egészen szív formájú. Mivel a szokásos Bálint napi bóvlidömping már javában zajlik, jót mosolyogtam magamban, hogy egy ilyen apró csoda hevert előttem az avarban. Ráadásul ez még szép is volt!

Tócóvölgyi tél

Sok mindent terveztem erre a hétvégére. Egyrészt szerettem volna lebonyolítani a Mindennapi Madaraink Monitoringjának téli számlálását, meg jó lett volna ránézni a szepesi szikesekre is. Az erős ködben azonban délelőtt nem sok értelmét láttam a próbálkozásnak, délután meg már csak egy rövid kiruccanást engedhettem meg magamnak. Így a környékbeli élőhelyeket jártam végig - meglehetősen nosztalgikus hangulatban, hiszen tulajdonképpen itt kezdtem madarászni is - majd' 25 évvel ezelőtt... 

Kerékpárral mentem, de a -8 C-os hideg a szélcsend és a megfelelő réteges ruházat miatt nem volt elviselhetetlen. A Gyékényesben kezdtem. Ez egy második világháború bombatölcsér, ami kis mérete ellenére gyakran tartogat meglepetéseket. A nevét is tőlem kapta az egyik jellemző növényéről, de nádat, ezüstfát, bálványfát, vadrózsabokrokat sőt diófát is találhatunk már benne. A terület nagyrészt víz alatt áll, legutóbb nehezen is jártam benne, de most eléggé felfagyott ahhoz, hogy ne rogyjak be minden lépésemkor...

Balkáni fakopáncs dolgozott az egyik fán, meg néhány szarkát is láttam, de nem volt különösebb madármozgás a területen. A nyomokat a hóban viszont érdemes volt megszemlélni. Egész "útkereszteződést" is fel lehetett fedezni:

Közelről nézve még egy egyszerű nyom is érdekessé vált a szélén kialakult zúzmarasortól:

A Gyékényestől északra található legelő (Hidas-lapos) vagy 150 fenyőrigó miatt már mozgalmasabb volt: Akárcsak újévkor, most is a csipkebogyókon lakmároztak:

A néha-néha kibukkanó nap fotótémával is kecsegtetett. A zúzmara önmagában is szép látvány volt, hogy ebből mit sikerült visszaadni fényképen, az már más kérdés. Próbálkoztam ismét héjakút mácsonyával...

... meg csipkebogyóval is:

Köd előttem, köd utánam...

Mivel a Tócó még most sincs befagyva, elhatároztam, hogy további szakaszait is végigjárom, telelő madarak után kutatva. És ha már tegnap működőképessé tettem a kerékpárt, most is ezt választottam. A Kishegyesi úttól (a Buk-gáttól) délre egy darabig egész jól lehetett haladni a letapadt hóban, majd sajnos rosszabb szakaszok következtek. Egy nemrég létesített zsilipes csatornánál például már elég kockázatos mutatványokkal jutottam csak túl, de végül sikerült... (Táskával a hátamon, kerékpárral a vállamon egyensúlyozni egy pár centiméter szélességű, és legalább két méter magas földháton nem volt túl bölcs dolog, de visszafordulni sem akartam. Viszont megfogadtam, hogy hazafelé más utat választok:-)

A vasútnál egy kisebb csatorna torkollik a Tócóba, a jeges, havas kompozíció pedig képre kívánkozott:

Akárcsak a Tócó itteni szakasza, amely a zúzmarás fákkal, a ködbe vesző horizonttal szintén szép látványt nyújtott:

Sajnos a köd miatt nem reménykedtem igazán jó madárfotó készítésében, sőt egészen idáig madarakkal sem találkoztam. Még a 4-es út előtt, de már a vasúton túl viszont már akadt látnivaló: egy nagy kócsag repült fel a vízről, aztán tovább is szállt délkelet felé. Átkeltem a 4-es úton, majd keresztülevickéltem a Szikgáton, ahol újabb ismerős madarak kerültek elém. A havasi pityer, a sárszalonka, majd az erdei cankó ezúttal mind egyedül mutatkozott, ráadásul csak egy-egy felrepülés erejéig, így az újabb felvételek elmaradtak. Mégis úgy döntöttem, hogy előveszem a táskából a fényképezőgépet és legalább a mindenütt repkedő egerészölyveket próbálom fotózni. És milyen jól tettem! Mert a következő pillanatban egy sárgásbarna színű, gémféle madár rebbent fel a Tócó itteni szakaszáról. Bölömbika! E fajnak Debrecenből - legalábbis a városnak erről a részéről - igencsak kevés adata van. Bár a köd és a borús idő nem segítette a felvételt, de a pillanat hangulatát azért sikerült megcsípnem:-)

Sajnos a jókedvem nem sokáig tartott. Fácánvadászat folyt ugyanis a közelben,  madarászat közben egy tucat puskás emberrel találkozni pedig köztudattan nem jelent sok jót... (Még egyetlen vadász látványa is mindig rossz érzéssel tölt el...) A lövések hangjára a szeméttelep valamennyi varja egyszerre kapott szárnyra, legalább ötezerre saccoltam a számukat. Szép kis tömeg volt, talán az alábbi képen is látszik, pedig a felvétel csupán a "massza" egy részéről készült :

A szeméttelep előtt a szepesi út (Sárga dűlő) irányába toltam tovább a kerékpáromat, ami nem volt könnyű művelet. A hóval fedett keréknyomok rendre beszakadtak alattam, áldottam is az eszemet, hogy a gumicsizmát és nem a bakancsot húztam fel induláskor... Ahol jobban be volt fagyva, ott meg csúszott a jég, így aztán jobbnak láttam elcsomagolni a fényképezőgépet. Pár pillanattal később sikerült is kerékpárostól elvágódnom, de mégis úgy fogtam fel, hogy szerencsém volt, mert a felszerelésem már biztonságban volt a táska mélyén. Kiérve a műútra, végre "nyeregbe" pattanhattam ám nem sokkal később mégis meg kellett állnom. A túloldalon ugyanis egy nagy őrgébicset vettem észre. Így aztán lekászálódva a kerékpárról, újra előbányásztam  a teleobjektívet meg a gépet, és már fotózhattam is:-) Itt Szepes környékén mindig akad telelő példánya a fajnak, de mostanában ritkábban került elém, így megörültem a vendégnek:

Rendes dolog volt az "őrnagygébicstől", hogy legalább pár kocka erejéig veszteg maradt. Néhány pillanat múlva aztán mégis továbbállt, akkor már nekem sem volt más választásom: elindultam hazafelé.

Itt van a tél, itt van újra...

... s szép, mint mindig énnekem. Petőfi halhatatlan sorait kifacsarva vallom, hogy a télnek is megvannak ám a maga szépségei. No nem a párás, hűvös, esős időnek, hanem az igazi, mínusz 10 fokot közelítő időnek, amikor a fák ágain mindenütt zúzmarák csillognak és a teljesen derült téli égboltról mindent beragyognak a napsugarak. Ma éppen ilyen idő volt, így aztán lyukasórámban tettem egy újabb sétát Bocskaikertben. 

A hideg az alábbi csendéleten is tapintható:

A zúzmara mindig hálás téma. Ha nagyobb köd lett volna az éjszaka, akkor még látványosabb lett volna a mai reggel, de azért nekem ez is tetszett:

Az elmaradhatatlan süvöltők is előkerültek. Sajnos most sem öreg hím került elém (pedig ő mutatott volna csak igazán a fagyott ágon!), de azért mégis lett valami hangulata az alábbi képnek:

Egyszerre egy közép fakopáncsot vettem észre. Egyetlen képet tudtam róla készíteni, ahol nem takart be sem a fatörzs, sem az ág, ehhez képest nem is lett rossz az eredmény. A téli hangulat itt is tetten érhető:-)

A múltkor hiányolt fenyőrigók is mutatkoztak néhány tucatnyian. Itt a kihívást a fény/árnyék folyamatos játéka és a takarás nélküli felvétel készítése jelentette. Végül csak sikerrel jártam:

Számomra az alábbi lett az a kép, ami a leginkább visszaadta a mai szikrázóan szép délelőtt élményét!

 Ez még akkor is igaz, ha itt a madár nem a legjobb szögben látható, mert a zúzmarás ágak, a kék égbolt és a közeli téma engem kárpótol mindezért:

Köd előttem, köd utánam

Derült, napos idő. Ezt jövendölték mára az időjósok, akiket profán megjelöléssel ma már csak meteorológus néven illetnek. De a ködről egy szót sem szóltak!

Amint autóval suhanok Sáránd felé a tejfehér masszában, még reménykedem: hamar felszáll majd, és nem lesz eredménytelen a mai utam. Azt tervezem ugyanis, hogy Sárándtól Szepesig gyaloglova végignézem az útbaeső szikeseket téli énekesmadarak reményében. Bár az út fel van fagyva, úgy össze is van dágványozva, hogy nem tudok bemenni rajta autóval. Így ismét a kövesút szélén hagyom a kocsit, és elindulok a ködben a tározó felé. A látótávolság nem nő, inkább csökken, a tavaknál már nem látom a medencék túlsó partját sem. Elballagok ugyan a betonhídig, de annyira ingerszegény a környezet, hogy leteszek eredeti tervemről és Városréti és Szilasi legelők bejárásánál maradok. A ködben egyszerre ismerős hangokat hallok: a "néma" bütykös hattyúk szólnak. Bár a tározó többi része befagyva, de itt nem hagyják a madarak. Többen vannak, mint bármikor: a tizenhat(!) madár pedig úgy vetődik a jeges vízbe, hogy azt Schirilla György is megirigyelné. Egy képre sajnos nem férnek rá, mint ahogy a jeges fürdőt sem tudom videóra venni, mert a madarak úgy döntenek: a produkciót nem a nyilvánosságnak szánják. Marad egy kis hangulatfotó:

A Városréti legelőre érve végre a Nap is előbukkan:

Reménykedem, hogy téli kenderikék vagy hósármányok is megörvendeztetnek majd, de nem. Marad a zúzmara által kreált látvány, amivel nehéz betelni:

Sajnos a napsütés nem sokáig tart. Egy-két fotót még készítek a legelőről:

no meg kedvenc vadkörtefámról:

.. de aztán újra elnyel a szörke felhő mindent. Elindulok ég a Szilas felé is, de erről a helyről most bátran írhatom: ahol a madár sem jár... (Előtte egy guvat legalább felvisított a Kösely medrében, hogy madaras élményeim is legyenek.)

Szóval a téli énekesek ezúttal (is) elmaradtak:-((

Még egy tizenhat példányos búbos pacsirta csapat hoz egy kis változatosságot, meg két citromsármány. Ezeket azonban már az autóból számolom, mert az idő így is gyorsan eltelt. A 47-es úton már ragyogó napsütésben haladok hazafelé, miközben az út menti fákról csak úgy szikráznak a zúzmarák!