Ahol a madár sem jár...

Az alábbi képekből úgy tűnhet, hogy madarakkal nem is találkoztam ma. Nos, nem is tülekedtek előttem a téli énekesek, pedig tulajdonképpen ezért választottam ma a sárándi szikeseket úti célul. Igaz, a tegnapi havazás már előre rontotta az esélyeket, de azért bíztam benne, hogy legalább néhány téli kenderikével vagy hósármánnyal összehoz a sors. Nem így történt, kisebb termetű madarakból álló csapatot csupán egy alkalommal láttam, akkor is olyan távolról, hogy lehetetlen volt meghatározni őket. Ráadásul metsző hideg és élénk szél fogadott, mégis volt valami élményszerű a mai túrában. Hát még ha a fényképezőgép már elő lett volna készítve, amikor két kékes rétihéja egészen közel repült el előttem... (De a gépet csak ezután bányásztam elő a táskából, így aztán a nagy fotó elmaradt:-(()

Ehelyett néhány újabb téli képpel gyarapodott a kollekció. A TKM-tározóig ma nem jutottam el, gumicsizma híján. (Ami ott volt ugyan a csomagtartóban, de bélés nélkül nem volt túl komfortos viselet, így aztán célszerűbbnek látszott a bakancsot felhúzni.)

 Közvetlenül a tórendszer előtt viszont ilyen látvány fogadott:

Egy kis vízfolyás fölött a friss hó, a fagy és a szél néha egészen izgalmas kompozíciókat hozhat létre. 

Az alábbi kenguru- (vagy dinoszaurusz-) forma alkotója is a téli zimankó volt:

A téma néha annyira előttünk hever, hogy nem szabad restnek lenni lehajolni sem utána:

Bár akadtak madarak is (az említett rétihéják mellett egerészölyvek, karvaly, citromsármány, fenyőrigók, búbos pacsirták), azért a leggyakrabban feltűnő állatok mégis a mezei nyulak voltak. Általában rendkívül gyorsan futva bukkantak elő valahonnan, hogy aztán egy pillanat alatt el is tűnjenek a szemem elől. 

Egyedül ez a példány várta ki az élességállítást, aztán ő is "felvette a nyúlcipőt".

Az utolsó hó jogán...

Reggel fél hétkor még az volt a tervem, hogy felderítem a szepesi határt (ezúttal Mikepércs felől közelítve) hósármányokat keresve. Aztán kiálltam a garázsból és megláttam, hogy kb. 5-6 centis friss hó fed mindent. Változtatni kellett az erdeti elképzelésemen, mert félő volt, hogy a behavazott mikepércsi téeszúton vagy felakadok egy kátyúban vagy olyan sokat kell gyalogolnom majd, hogy az nem fér bele a mai (fél) délelőttbe. (Az a variáció, hogy esetleg már el lehet takarítva a hó, fel sem merült bennem:-)

Így aztán a kocsit letettem a Köntösgátsoron és gyalog jártam végig a Tócó egy szakaszát, az itteni legelőt és a Gyékényest. Madarakból a felhozatal elég gyér volt: egerészölyv, zöldikék, meggyvágók, cinegék, tengelicek...

Ráadásul hó és havas eső váltakozva próbálta benedvesíteni a távcső és a fényképező lencséit, így még fotózni is alig tudtam...

Valamit azért igyekeztem így is megörökíteni a téli tájból. Ki tudja, lehet, hogy már a fehér évszak utolsó nekiveselkedésének lehettem ma tanúja?

Fényképeztem...

...egy behavazott mácsonyát:

... téli csendéletet a Gyékényesben:

... és egy szép csipkebogyót!

Ilyenkor még az antropogén környezetben

kevésbé mutatós Tócó patak is szebb arcát fordítja felénk:

(Amig a patak partján a kocsihoz ballagtam visszafelé, még egy erdei cankót is sikerült felfedeznem.)

Köd előttem, köd utánam

Derült, napos idő. Ezt jövendölték mára az időjósok, akiket profán megjelöléssel ma már csak meteorológus néven illetnek. De a ködről egy szót sem szóltak!

Amint autóval suhanok Sáránd felé a tejfehér masszában, még reménykedem: hamar felszáll majd, és nem lesz eredménytelen a mai utam. Azt tervezem ugyanis, hogy Sárándtól Szepesig gyaloglova végignézem az útbaeső szikeseket téli énekesmadarak reményében. Bár az út fel van fagyva, úgy össze is van dágványozva, hogy nem tudok bemenni rajta autóval. Így ismét a kövesút szélén hagyom a kocsit, és elindulok a ködben a tározó felé. A látótávolság nem nő, inkább csökken, a tavaknál már nem látom a medencék túlsó partját sem. Elballagok ugyan a betonhídig, de annyira ingerszegény a környezet, hogy leteszek eredeti tervemről és Városréti és Szilasi legelők bejárásánál maradok. A ködben egyszerre ismerős hangokat hallok: a "néma" bütykös hattyúk szólnak. Bár a tározó többi része befagyva, de itt nem hagyják a madarak. Többen vannak, mint bármikor: a tizenhat(!) madár pedig úgy vetődik a jeges vízbe, hogy azt Schirilla György is megirigyelné. Egy képre sajnos nem férnek rá, mint ahogy a jeges fürdőt sem tudom videóra venni, mert a madarak úgy döntenek: a produkciót nem a nyilvánosságnak szánják. Marad egy kis hangulatfotó:

A Városréti legelőre érve végre a Nap is előbukkan:

Reménykedem, hogy téli kenderikék vagy hósármányok is megörvendeztetnek majd, de nem. Marad a zúzmara által kreált látvány, amivel nehéz betelni:

Sajnos a napsütés nem sokáig tart. Egy-két fotót még készítek a legelőről:

no meg kedvenc vadkörtefámról:

.. de aztán újra elnyel a szörke felhő mindent. Elindulok ég a Szilas felé is, de erről a helyről most bátran írhatom: ahol a madár sem jár... (Előtte egy guvat legalább felvisított a Kösely medrében, hogy madaras élményeim is legyenek.)

Szóval a téli énekesek ezúttal (is) elmaradtak:-((

Még egy tizenhat példányos búbos pacsirta csapat hoz egy kis változatosságot, meg két citromsármány. Ezeket azonban már az autóból számolom, mert az idő így is gyorsan eltelt. A 47-es úton már ragyogó napsütésben haladok hazafelé, miközben az út menti fákról csak úgy szikráznak a zúzmarák!

A sárszürkétől a hófehérig

Bár két napja még ragyogó napsütést jósoltak az időjárásjelentésben, még időben visszakoztak és tegnap már borús, erősen felhős eget jövendöltek. Be is jött. Pedig csak ebéd után vágtam neki a sárándi határnak, a nap csak nem akart kibukkani a vastag takaró alól. A kocsit is jó messze le kellett tennem, mert a Városrétre vezető út így nézett ki: Elkelt a gumicsizma! A legelőn rögtön egy bíbic fogadott. Az idén az első - mondhatnám - de volt ugyebár egy január 11-i megfigyelésünk Sorosi Petivel. Viszont az a szennyvízzel terhelt csatornában próbált áttelelni, ez meg egy igazi természetes környezetben várt. Mégiscsak ez az igazi. Később még két példány repült át felettem. A Tócó-Kösely menti tározón is kezd megindulni az élet. Csak vadászok ne lennének... Most szerencsére nyomukat sem láttam, ha az őszi mészárlások nyomait, a sok elhagyott töltényhüvelyt nem számítom... A hó ugyan sok helyen elolvadt, ám volt ahol még most is térdig ért. A széliránytól és a napsütéstől függően néhol egészen furcsán húzódott a hóhatár:

A tavakon még csak gyülekeznek a vízimadarak. Nem csoda: néhány nappal ezelőtt még nem találtak volna annyi vízfelületet mint most. De ma olvadt rendesen. 20 példány fütyülő réce, kb. 200 tőkés- és egyetlen magányos barátréce került elém. No meg egy pár bütykös hattyú. Többször is felrepültek, most sajnáltam igazán, hogy nem volt jobb fény. Így csak ezen a szürke képen örökíthettem meg a hófehér madarat.


Felriadt a tavakról még 14 nyári lúd is, őket később a tározótól nyugatra elterülő szántóföldeken láttam szedegetni. A borús időben hamar sötétedett, így csakhamar hazafelé kellett vennem az irányt.