Madarak mindenütt

A címben már össze is foglaltam a mai nap tapasztalatát. Ugyan csak egy szabad órám volt, de minden adott volt hozzá, hogy azt egy kis madarászással (meg fotózással) töltsem. Egyrészt a reggeli fagy nyomán ismét járhatóak voltak az erdei utak, másrészt ragyogó napsütésben kaphattam lencsevégre az elém kerülő szépségeket. (Még jó, hogy nem hallgattam a Tiszántúlon egész napos ködöt jósoló meteorológusokra és magammal cipeltem a fényképezőt!) A vasútállomás mellett elsőként egy barátcinege tűnt fel:

A vasút túloldalán pedig az első (fotózható) madár ez az ökörszem volt. Egyik sem könnyű téma, az örökké izgő-mozgó jószágokról többnyire életlen kép készül vagy épp takarásban vannak és ezért nem lehet őket fotózni, ezért megragadtam a pillanatot:

Kezdem azt hinni, hogy nincsenek is már rövidkarmú fakuszok, csak hegyik! Legalábbis amióta Bocskaikertben sikerült közelebbről szemügyre vennem őket, azóta mindegyik az elvileg ritkább faj példányának bizonyult. Ez a ma elém került példány sem kivétel: (elég csak a hosszú karomra pillantani!)

Az erdő fényeiben még az alábbi termések is különleges hatásúak voltak. Bevallom, fejtörést okozott, hogy milyen fához is tartozhatnak... Bár felmerült a szilfa is lehetőségként, valószínűleg az alásfa termése lehetett inkább. Köszönet Tóth István Zsoltnak a határozásért! (Úgy rémlik egyébként, hogy néhány éve ugyanez a növény már megizzasztott egyszer, akkor a Gúthi erdőben találkoztam vele, és szintén fogalmam sem volt, hogy micsoda. Majd előkeresem az ott készült fényképeket a fa leveleiről.)

A fák között sétálva a már szinte elmaradhatatlan őszapók is felbukkantak. Egyikük egészen közel merészkedett, sajnos csak egy pillanatig maradt előttem. 

A cinegék is mindig ámulatba ejtenek művészi tornamutatványaikkal:

Az éjszakai köd és a fagy most is hozott létre zúzmarákat. Persze már korántsem olyan látványos csodákat, mint decemberben, a délelőtti napsütésben ráadásul ezek is hamar elolvadtak. A reggeli séta során egyre-másra potyogtak a jéggolyócskák a fákról, amelyek a napfényben csillogva úgy hevertek az erdei avarban, mint  valami üveggyöngyök.

Persze az ágakon sem mutattak rosszul:

Jó lenne egyszer közeli képet készíteni egy fenyőpintyről. Ezúttal majdnem sikerült, ha a mostani távolságot meg tudtam volna felezni, akkor már elégedett lettem volna. Így inkább kedves, mint jó fotó lett belőle:

A slusszpoént a végére hagyom. A piros csészegomba számomra eddig a gombahatározó könyvekből ismert furcsa látványosság volt csak. Erre ma "belebotlottam" egy egész seregnyibe! Persze hogy meg kellett örökíteni, de a meglepetés csak azután jött, hogy végignéztem a fotókat. Ez a csészegomba egészen szív formájú. Mivel a szokásos Bálint napi bóvlidömping már javában zajlik, jót mosolyogtam magamban, hogy egy ilyen apró csoda hevert előttem az avarban. Ráadásul ez még szép is volt!

Amikor a hegy(i) megy Mohamedhez

Ma igazán Mohamedként érezhettem magam. Nem én mentem a hegyhez (vagyis a hegyi fakuszhoz), hanem ő jött hozzám. Alig léptem ugyanis ki lyukasórám alatt az iskolából, a sportpály és a vasút közötti fákon legalább három példányba botlottam az érdekes madárból. Bár még napsütés is volt, nem volt könnyű a fotózás (nem is igazán sikerültek a képek...) mert rendkívül izgatott módon, ide-oda kutatva, repülve nyüzsögtek előttem. Hogy mégis legyen róluk dokumentum, beválasztottam két képet:

Ez sem egy százas, de határozásra alkalmas kép lett:

A vasút túloldalán is nagy mozgás volt: harkályok, fenyőpintyek, szajkók voltak a legjellemzőbbek, de éneklő kenderikéket is sikerült találnom. Jó nagy távolságról készült az alábbi kép (tényleg csak mutatóba és elnézést a minőségért...)

Hegyi fakusz

Ha mínusz 10 fokos hideg van és minden csupa zúzmara, akkor megéri rááldozni egy (lyukas)órát a bocskaikerti erdőre. Ezúttal mégsem a táj szépsége ragadott magával, mert az ágakon is nagy volt a nyüzsgés : csuszkák, cinegék, harkályok szorgoskodtak mindenütt. Nem maradtak el a szokásos süvöltők sem, de a fények miatt igazából csak a közelre merészkedő madarakat volt érdemes fotózni. Sütött ugyan a nap, de valahol a ködtakaró fölött, így aztán rajtam nem segített...

Ez a vörösbegy nem volt túl messze:

De aztán hamar odébbállt:

A legizgalmasabb mégis a fakusszal való találkozásom volt. Telente a hegyi fakusz nem is olyan ritka az Alföldön, mint gondolnánk. Ritkán nyílik viszont alkalom a pontos határozásra, a téli hangok - legalábbis számomra - nem egyértelműek, a vizuális bélyegek meg olyan nehezen észrevehetők, hogy emiatt sok megfigyelésem csak "fakusz"-ként kerül be a madarásznaplómba. Most viszont sikerült egészen közelről fényképeket készítenem egy példányról, és ez egyértelműen a Certhia familiaris, azaz a hegyi fakusz! Az erős, világos szemsáv, a szárnymintázat kiszögellése és a fehér has is jó bélyeg, akárcsak a rövidebb csőr:

Ezen a fotón meg jól látszik a hosszú hátsó karom is, ami még biztosabbá teszi a mai határozást:

Nagyon figyeltem és füleltem a barátcinegékre is. E faj példányai ma jóval több egyeddel képviselték magukat a környéken, mint korábban. A hozzá nagyon hasonló kormosfejű cinegét azonban nem sikerült felfedezni közöttük. De hát minden nem sikerülhet...