Ásóludak érkezése

Ismét a TKM-tározó volt a cél. A kora tavaszi fagyos időben a napsütésre nem lehetett panaszom: egyetlen felhő sem volt az égen. Így csupán az időnként élénk széllel meg itt-ott a terepviszonyokkal kellett megbirkóznom. (Hol bokáig érő sár és víz, hol meg jég és hó fogadott, attól függően, hogy napsütötte vagy árnyékos helyen gyalogoltam éppen.)

A tározó felé igyekezve a Városréten csak néhány fenyőrigó meg két őz mutatkozott:

 A víz felől azonban máris meglepetés fogadott: 3 bütykös ásólúd emelkedett a levegőbe!

 No, már csak ezért is érdemes lesz közelebb menni - biztattam magam. Miután valahogy átkászálódtam a megemelkedett vízszintű csatornán, érdekes látvány fogadott. A TKM zöme ugyanis be volt fagyva, a kevés jégmentes részen azonban akadtak madarak. Nagy kócsagok, fütyülő- és kanalas récék, bütykös hattyú, egy szárcsa adott életjelet magáról:-)

A fütyülők récék:

Itt már két böjti réce is látható:

És persze a "hattyak":

"Párosan szép az élet". (Felül: fütyülő-, alul kanalas réce pár)

A következő tó jegén sikerült újra megpillantani az ásóludakat is. Sajnos jobb fotó nem készülhetett róluk, csak ez a dokumentum. 

(Az örök probléma: ha a fotótéma jól látható, akkor a fotós is... 

Ha meg takarásban vagyok, akkor ennyi az eredmény:-((

 Útközben előbb barkóscinegék szolgáltak újabb fotótémával:

Majd egy lapuló mezei nyúl mutatkozott fotogénnek:

A hattyú tényleg a "jég hátán" is megél:

Miután a hátralévő idő arra kevés volt, hogy a tározó északi részét is bejárjam, arra viszont kevés, hogy egyből hazainduljak, támadt egy ötletem. Megkeresem a Kösely másik hídját és azon keresztül közelítem meg a kocsit. Így egyrészt elkerülöm a juhász tanyáját - meg a szabadon kóborgó kutyáit:-) - másrészt talán érdekességgel is szolgálhat az új élőhely. 

Végül is jól döntöttem. Útközben egy furcsa, világos színű dolmányos varjú tűnt fel egy kb. 40 példányos csapatban:

Miután egy tizenkét példányos mezei pacsirta csapat is megörvendeztetett, folytattam az utamat. A tározó déli csücskénél álló hatalmas domborzati alkotás - ami nem kunhalom ugyan, hiszen a tározó létesítésekor kitermelt földből épült, tehát csak néhány évtizedre és nem több évezredre tehető a kora. Dél felől nézve a leglátványosabb, innen kissé még a dunántúli bazaltorgonákra is emlékeztet az erózióktól szabdalt oldala.

Ma meg is másztam ezt az alföldi szemmel nézve "hegynek" tekinthető magaslatot. A tetejéről széjjeltekintve jól látszanak a Tócó-Kösely menti tározó közelebbi medencéi, de dél felé hiába próbáltam megpillantani a Kösely hídját, nem jártam sikerrel. Viszont készítettem egy kezdetleges panoráma-fotót:

Bár a híd megtalálása némi időt felemésztett, végül csak rábukkantam a Köselyen átívelő alkotmányra. Előtte azonban újabb élménnyel gazdagodtam. Egy róka tűnt fel a láthatáron. Ennek persze nem igazán örült egy nyúl, pedig a ravaszdi nem is foglalkozott különösebben vele:

Viszont én igyekeztem mozdulatlan maradni és minél közelebbre bevárni a rókát. Ez lett belőle:

Végül rátaláltam a hídra is és míg az autóhoz ballagva hol sárral hol jéggel küzdve gyalogoltam, még legalább száz átrepülő daru is felkerült a mai faj- és élménylistára.

Fotós- és madarász szemmel nézve is jó kis nap volt ez!

Oázis a fagyban

Az igen kemény fagyban azt hihetnénk, hogy nem találkozhatunk áttelelő madarakkal. (Csak azokkal, amelyek egyébként sem számítanak vonulónak.) Éjjel például -19 Celsius fokot mértek Debrecenben, de amikor 8 óra után a Tócó Vértesi úti szakaszához érek, még mindig kemény fagy fogad. (-11 C) Itt azonban egy különleges élőhelyet találunk télen, hiszen a szennyvíztisztító "jóvoltából" a patak ezen szakasza nem fagy be, menedéket nyújtva számos madárfajnak. A hóban a Tócó partján sétálok észak felé, és nem győzöm a madárfajokat feljegyezni. Rögtön egy csapat seregély a túlparti fákon. Vannak vagy ötvenen, időnként le-leszállnak a vízhez is, majd ismét az ágakra.

Aztán a szeméttelep varjúi méltatlankodnak valamin: Egy kékes rétihéja hímet űznek, hajtanak jó messzire. Sajnos nem felém, így csak egy távoli képen sikerül dokumentálni a Debrecenben ritkán megfigyelhető fajt:
A kékes rétihéja persze téli vendég, megjelenése nem rendkívüli, legfeljebb örömteli. A fütyülő réce azonban el szokott tűnni a fagyokkal, ez a példány meg úgy tűnik, itt a Tócón akar telelni!
Az erdei cankók már-már megszokottá válnak ilyenkor télen a Tócó mentén, egyikükről sikerül most kissé közelebbi képet is készíteni.

Nem könnyű a fotózás, mert a víz fölötti párafelhőt a szél rendre függönyként sorolja az objektív és a téma közé. Sok "fátyolos" kép között egy-egy "napsütéses" is akad azért. Még a cankóval bíbelődöm, amikor észak felől legalább kétszáz sötét madár közeledik. Messziről libásnak tűnnek, de gyanús, hogy nem hallani a hangjukat. A távcsőbe pillantva kiderül az oka is: ezek nem libák, hanem kormoránok! Sajnos csak későn kapok észbe, így a nagy tömeget nem sikerül dokumentálni, csak néhány példányt belőlük. (Pedig még átrepülve sem sok adat van Debrecen területéről e fajból!)

Aztán a legszebb élmény a mai napon. Ez a sárszalonka egészen sokáig hagyta magát fotózni. Csak a párafelhővel kellett megküzdeni, meg az időnként elbújó nappal. Végül mégiscsak sikerült egy elfogadható képen megörökíteni a fajt, amellyel korábbi teleken egyáltalán nem találkoztam még. Mindent összevetve, megérte a reggeli kitérő, meg a majdnem lefagyott kezem. Egy igazi oázisban járhattam ma reggel!

Ahol a madár sem jár...

Egy hete úgy éreztem magam, mint a népmesékből ismerős mondás szerint: ott jártam, ahol a madár sem... A Tócó-Kösely menti tározót kerestem fel akkor, de madarat alig találtam rajta. Csak a két hattyúcsalád jelentett némi életet egy héttel ezelőtt, úgyhogy meglehetősen csalódottan távoztam.

Ma már egy fokkal jobb volt a helyzet, a Városrét felől rögtön süvöltők hangját hallottam, majd az út menti ezüstfákon őszapók tűntek fel:

A tározó megmaradt zátonyain csak néhány szarka keresgélt, nagyon távolról egy pityert is megpillantottam, de olyan messze volt, hogy képtelen voltam határozni. Viszont feltűnt a vízen egy "szelídnek" tűnő liba. Előbb csak jókora távolságról, később közelebbről próbáltam lencsevégre kapni a fiatal liliket. Sérültnek, betegnek gondoltam, egészen közelről fel is tűntek a vérnyomok a csőrén és a fején:

Valószínűleg egy vadász áldozata lett... A vízből "kiszedni" nemigen tudtam volna, sebzetten viszont nem sok esélye maradt szegénynek a túlélésre... Én szerencsére ma egy vadásszal sem találkoztam, ennek ellenére meglehetősen szegényesnek tűnt a tározó madárvilága. Az egyik hattyúcsalád (az egyfiókás) hamar előkerült megint, ezúttal jó fényben:

Vagy ötven tőkés réce mellett kb. egy tucat fütyülő réce mutatkozott még:

Ezzel csaknem ki is merült a tórendszer madárfaunája a mai napon. Egy téli ruhás kis vöcsköt és kb. 15 szárcsát leszámítva. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a gátőrháztól északra található tavakat nem volt időm bejárni. Talán ott gyülekeznek a vízimadarak? Egy 40 példányos lilikcsapat is átrepült fölöttem, sőt a tározótól nyugatra zállt le táplálkozni.

Végül jobb híján újra a hattyúk kerültek lencsevégre. A hatfiókás család is felbukkant, jól láthatóan ezek a fiókák már sokkal nagyobbak és világosabbak, mint a korábbi képen mutatott példány:

Távolról talán megtévesztő lehet a fehér madáron mutatkozó fekete folt. Ez nem más persze, mint a hattyú lába, amit tollászkodáskor előszeretettel emel különleges pozíciókba: