Ezek a fiatalok...

Régen tettem már sétát lyukasórán Bocskaikertben. Ma reggel végre akadt egy kis időm, így szemügyre vehettem a terepet. A téesz-tó felé ballagva a vasúti sínek és az út között az alábbi érdekes növényre bukkantam:

Bevallom, nem ismertem a fajt, ezúton is köszönet Bőhm Éva Irénnek, aki segített a határozásban. Ez az üstökös gyöngyike! (Rokonát, a fürtös gyöngyikét vadon már jó néhány éve Tatabányán láttam, kertekben pedig nálunk is sokfelé ültetik. Ezt a fajt viszont most láttam először.

A mai bejegyzés címe pedig arra utal, hogy jó pár madárfaj fiataljával találkoztam. Itt van mindjárt az év madara, a széncinege. Jól látszik, hogy még nincs fekete sáv a hasán és az egész madár sokkal fakóbb színű, mint az öregebb példányok:

Bár sokszor találkozom őszapóval, eddig nem tűnt fel a madár piros "szemüvege". A fiatalok sötét színű fején viszont jóval hangsúlyosabb az élénk színű szemgyűrű, ami az alábbi képen is megfigyelhető:

A kék cinege fiataljai is másképp festenek, mint az "ősök". Ezen a példányon például egy szemernyi kéket sem fedezhetünk fel, pedig ugyebár ez lenne a faj névadásának alapja:-)

Hogy ne csak fiatal madarak kerüljenek ma megörökítésre, arról ez a szürke légykapó gondoskodott: Ha madarász sulis gyerekek is olvassák ezt a blogot (remélem!), akkor figyeljenek a madár jellegzetes csíkos fejtetőjére, ami a faj jó bélyege az egyéb jegyeken (testalkat, színezet) kívül.

Madarak mindenütt

A címben már össze is foglaltam a mai nap tapasztalatát. Ugyan csak egy szabad órám volt, de minden adott volt hozzá, hogy azt egy kis madarászással (meg fotózással) töltsem. Egyrészt a reggeli fagy nyomán ismét járhatóak voltak az erdei utak, másrészt ragyogó napsütésben kaphattam lencsevégre az elém kerülő szépségeket. (Még jó, hogy nem hallgattam a Tiszántúlon egész napos ködöt jósoló meteorológusokra és magammal cipeltem a fényképezőt!) A vasútállomás mellett elsőként egy barátcinege tűnt fel:

A vasút túloldalán pedig az első (fotózható) madár ez az ökörszem volt. Egyik sem könnyű téma, az örökké izgő-mozgó jószágokról többnyire életlen kép készül vagy épp takarásban vannak és ezért nem lehet őket fotózni, ezért megragadtam a pillanatot:

Kezdem azt hinni, hogy nincsenek is már rövidkarmú fakuszok, csak hegyik! Legalábbis amióta Bocskaikertben sikerült közelebbről szemügyre vennem őket, azóta mindegyik az elvileg ritkább faj példányának bizonyult. Ez a ma elém került példány sem kivétel: (elég csak a hosszú karomra pillantani!)

Az erdő fényeiben még az alábbi termések is különleges hatásúak voltak. Bevallom, fejtörést okozott, hogy milyen fához is tartozhatnak... Bár felmerült a szilfa is lehetőségként, valószínűleg az alásfa termése lehetett inkább. Köszönet Tóth István Zsoltnak a határozásért! (Úgy rémlik egyébként, hogy néhány éve ugyanez a növény már megizzasztott egyszer, akkor a Gúthi erdőben találkoztam vele, és szintén fogalmam sem volt, hogy micsoda. Majd előkeresem az ott készült fényképeket a fa leveleiről.)

A fák között sétálva a már szinte elmaradhatatlan őszapók is felbukkantak. Egyikük egészen közel merészkedett, sajnos csak egy pillanatig maradt előttem. 

A cinegék is mindig ámulatba ejtenek művészi tornamutatványaikkal:

Az éjszakai köd és a fagy most is hozott létre zúzmarákat. Persze már korántsem olyan látványos csodákat, mint decemberben, a délelőtti napsütésben ráadásul ezek is hamar elolvadtak. A reggeli séta során egyre-másra potyogtak a jéggolyócskák a fákról, amelyek a napfényben csillogva úgy hevertek az erdei avarban, mint  valami üveggyöngyök.

Persze az ágakon sem mutattak rosszul:

Jó lenne egyszer közeli képet készíteni egy fenyőpintyről. Ezúttal majdnem sikerült, ha a mostani távolságot meg tudtam volna felezni, akkor már elégedett lettem volna. Így inkább kedves, mint jó fotó lett belőle:

A slusszpoént a végére hagyom. A piros csészegomba számomra eddig a gombahatározó könyvekből ismert furcsa látványosság volt csak. Erre ma "belebotlottam" egy egész seregnyibe! Persze hogy meg kellett örökíteni, de a meglepetés csak azután jött, hogy végignéztem a fotókat. Ez a csészegomba egészen szív formájú. Mivel a szokásos Bálint napi bóvlidömping már javában zajlik, jót mosolyogtam magamban, hogy egy ilyen apró csoda hevert előttem az avarban. Ráadásul ez még szép is volt!

Szőlőrigó, léprigó

Ma igazán kedvemre való feladatot kaptam. A karácsonyi műsorhoz kellett még néhány téli tájképet készíteni.  Bár nem sütött a nap, de azért akadt így is fotótéma. Ez a csipkebogyó például rögtön lencsevégre került:

A kökény is érdekes hatású a téli tájban:

No meg a sok csapadék hatására megjelent belvíz is fotogén lehet. Csak egy kis hideg kell hozzá:

No de nálam volt a teleobjekzív is. Bár a fények nem voltak az igaziak, mégis akadtak érdekes madárfajok, igazi téli vendégek.

 Itt volt rögtön egy fenyőpinty:

Egészen messze pedig egy magányosan mozgó rigóra figyeltem fel. Szőlőrigó! Dokumentum fotó készülhetett csak róla, de mivel ősszel nem találkoztam vele, talán helyet kaphat most itt  a fajról készült gyengébb minőségű felvétel is: 

A jóval gyakoribb fekete rigó egészen közelről hagyta magát fotózni, csak hát az ágak takarása, meg a napsütés hiánya...

Egyszercsak egy kisebb csapat őszapó is megjelent előttem. A gyors mozgású, ide-oda rebbenő madarakat nem könnyű fotózni, egy pillanatra azonban szerencsém volt:

Már visszafelé ballagtam, amikor harmadik rigófajunk is előkerült. A léprigó téli vendég nálunk, én szinte mindig a fák legmagasabb csúcsán látom, ezért nem könnyű fotótéma. Most sem lett tökéletes a felvétel, de azért jól felismerhetőek a faj tipikus bélyegei:

Nem sokkal később egy alacsonyabb fára szállt át a madár, és ha huzamosabb ideig ott is marad, talán még jó kép is készült volna róla.

Így azonban csak ennyire futotta:

(Azért nem voltam csalódott: igazi téli felhozatal volt ma Bocskaikertben, egyedül csak a fenyőrigókat hiányoltam.)

Ahol a madár sem jár...

Egy hete úgy éreztem magam, mint a népmesékből ismerős mondás szerint: ott jártam, ahol a madár sem... A Tócó-Kösely menti tározót kerestem fel akkor, de madarat alig találtam rajta. Csak a két hattyúcsalád jelentett némi életet egy héttel ezelőtt, úgyhogy meglehetősen csalódottan távoztam.

Ma már egy fokkal jobb volt a helyzet, a Városrét felől rögtön süvöltők hangját hallottam, majd az út menti ezüstfákon őszapók tűntek fel:

A tározó megmaradt zátonyain csak néhány szarka keresgélt, nagyon távolról egy pityert is megpillantottam, de olyan messze volt, hogy képtelen voltam határozni. Viszont feltűnt a vízen egy "szelídnek" tűnő liba. Előbb csak jókora távolságról, később közelebbről próbáltam lencsevégre kapni a fiatal liliket. Sérültnek, betegnek gondoltam, egészen közelről fel is tűntek a vérnyomok a csőrén és a fején:

Valószínűleg egy vadász áldozata lett... A vízből "kiszedni" nemigen tudtam volna, sebzetten viszont nem sok esélye maradt szegénynek a túlélésre... Én szerencsére ma egy vadásszal sem találkoztam, ennek ellenére meglehetősen szegényesnek tűnt a tározó madárvilága. Az egyik hattyúcsalád (az egyfiókás) hamar előkerült megint, ezúttal jó fényben:

Vagy ötven tőkés réce mellett kb. egy tucat fütyülő réce mutatkozott még:

Ezzel csaknem ki is merült a tórendszer madárfaunája a mai napon. Egy téli ruhás kis vöcsköt és kb. 15 szárcsát leszámítva. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a gátőrháztól északra található tavakat nem volt időm bejárni. Talán ott gyülekeznek a vízimadarak? Egy 40 példányos lilikcsapat is átrepült fölöttem, sőt a tározótól nyugatra zállt le táplálkozni.

Végül jobb híján újra a hattyúk kerültek lencsevégre. A hatfiókás család is felbukkant, jól láthatóan ezek a fiókák már sokkal nagyobbak és világosabbak, mint a korábbi képen mutatott példány:

Távolról talán megtévesztő lehet a fehér madáron mutatkozó fekete folt. Ez nem más persze, mint a hattyú lába, amit tollászkodáskor előszeretettel emel különleges pozíciókba: