Élet a fagyban

Nos, a beígért zimankó tényleg itt van a nyakunkon. Ma is -10 C fok alatt volt a hőmérséklet, amikor ismét körülnéztem az erdőben. De ha süt a nap, nincs erős szél és még a madarak is mozognak, akkor érdemes még a kemény fagyban is próbálkozni a fotózással. És ma mindez adott volt. Harkályok, csuszkák, cinegék keresgéltek mindenütt táplálék után, és aránylag kevéssé törődtek velem. 

Hiába, az energiabevitel mindenekelőtt! Ennek a hím nagy fakopáncsnak a fotózása közben sem a fényekre vagy a madár távolságára nem panaszkodhattam, egyedül az itt-ott belógó ágak nehezítették a felvételt. Mégis ideillesztek néhány képet, mert a barnás színek a szárnyán nekem nagyon furcsák:

Talán itt még jobban látszik. Én még nem is láttam ilyet harkályon. Pedig ez egy öreg madár, élénkpiros lágyékkal és már a fejtetője is felnőtt színezetű.

Talán valami korábbi sérülés vagy esetleg fenyőgyantával való közelebbi találkozás okozta a tollak barnulását? Várom az ötleteket!

Idén úgy tűnik, sokkal gyakrabban kerül elém közép fakopáncs, mint tavaly. Az alábbi - bal oldali - például életem legjobb fotója lehetett volna a fajról, ha kissé nem takarnak be alul a gallyak. (Attól van az a kis elmosódás a kép alján.) Ettől függetlenül szerintem nem sikerült rosszul:-)

Aztán újra elém került a "színhibás" nagy fakopáncs. Csak azért teszek még több képet fel e példányról, hátha segít a rejtély megfejtésében.

Ezen a fotón pedig alulról látszik a madár farka:

Egy rövid időre egy csuszkához is szerencsém volt:-)  

Remek fényben, háromnegyed óra alatt teljesen összefagyva fejeztem be a sétámat. Alapvetően elégedetten, bár azokat a fajokat kissé sajnáltam, amelyekkel találkoztam ma, de az objektív előtt lámpalázasak lettek, így már a fotózást nem vállalták:-) (fekete harkály, barátcinege) Na de majd legközelebb - ha újra kisüt a nap...

Közép fakopáncs

A mai madarász suli alatt megfigyelt "legjobb" faj kétségkívül ez a közép fakopáncs volt:

 Sajnos jobb képet nem sikerült készítenem róla - legtöbbször árnyékban volt a feje vagy a fa mögött... - ám így is tanulságos megfigyelni a fajra jellemző bélyegeket:

nagy fakopáncs

közép fakopáncs

                                                                           
Eltérés van a testalj színezete, a szárny mintázata és a has csíkozottsága tekintetében is. Így, még akkor is, ha a madár fejét nem látjuk jól, biztosan meghatározhatjuk, hogy közép fakopánccsal van dolgunk:-)

közép fakopáncs háta

nagy fakopáncs háta

Vendégek és állandók

Ma délelőtt a családdal ellátogattunk a botanikuskertbe. Nem volt túl nagy madármozgás, de azért sikerült rábukkanni egy közép fakopáncsra:

Ezúttal még nála is érdekesebb volt azonban egy léprigó, amely - tőle szokatlan módon - nem a fakoronában, hanem egészen "földközelben" tartózkodott és így közelebbi felvételek is készülhettek róla. Bevallom, gondolkodóba ejtett, hogy nem-e áttelelő énekes rigóval van dolgom, hangot ugyanis nem adott a madár. 

De a pofa mintázata, a hosszabb fark, a hason lévő pettyezés alakja mind a léprigóra jellemző volt, így ezúttal ismét a téli vendégről készíthettem képeket:

Később ebéd után anyósoméknál még szánkóztunk is a gyerekekkel. Az utcában jobbára csak cinegék mozogtak, sikerült egy kék..

.. és egy széncinegét is lencsevégre kapnom:

Itt van a tél, itt van újra...

... s szép, mint mindig énnekem. Petőfi halhatatlan sorait kifacsarva vallom, hogy a télnek is megvannak ám a maga szépségei. No nem a párás, hűvös, esős időnek, hanem az igazi, mínusz 10 fokot közelítő időnek, amikor a fák ágain mindenütt zúzmarák csillognak és a teljesen derült téli égboltról mindent beragyognak a napsugarak. Ma éppen ilyen idő volt, így aztán lyukasórámban tettem egy újabb sétát Bocskaikertben. 

A hideg az alábbi csendéleten is tapintható:

A zúzmara mindig hálás téma. Ha nagyobb köd lett volna az éjszaka, akkor még látványosabb lett volna a mai reggel, de azért nekem ez is tetszett:

Az elmaradhatatlan süvöltők is előkerültek. Sajnos most sem öreg hím került elém (pedig ő mutatott volna csak igazán a fagyott ágon!), de azért mégis lett valami hangulata az alábbi képnek:

Egyszerre egy közép fakopáncsot vettem észre. Egyetlen képet tudtam róla készíteni, ahol nem takart be sem a fatörzs, sem az ág, ehhez képest nem is lett rossz az eredmény. A téli hangulat itt is tetten érhető:-)

A múltkor hiányolt fenyőrigók is mutatkoztak néhány tucatnyian. Itt a kihívást a fény/árnyék folyamatos játéka és a takarás nélküli felvétel készítése jelentette. Végül csak sikerrel jártam:

Számomra az alábbi lett az a kép, ami a leginkább visszaadta a mai szikrázóan szép délelőtt élményét!

 Ez még akkor is igaz, ha itt a madár nem a legjobb szögben látható, mert a zúzmarás ágak, a kék égbolt és a közeli téma engem kárpótol mindezért:

Látogatás a Botanikuskertben

Az ősz szünetben Dorka és Blanka lányaimmal a Botanikuskertben tettünk egy sétát. Jó madármozgás volt, a nap is sütött, úgyhogy érdemes volt a fényképezőgépet is használni. A tó mellett például csízek mozogtak:

Néhány napja Bocskaikertben is láttam csízeket, itt most a tó vize vonzotta őket, mert a kert többi részén nem találkoztunk velük:

A harkályok persze mindig előkerülnek itt is. Ez a nagy fakopáncs a környezetével (jelen esetben ezzel a hatalmas nyárfával és a belőle faragott odúval együtt érdekesebb volt, mint egy szuperközeli zoomos fotó.

Ez a közép fakopáncs felvétel azonban már tényleg csak dokumentum-jellegű. Mivel azért jóval ritkábban kerül szem elé, ezen a fotón meg látszanak a főbb bélyegek (piros sapka, halvány csíkozás, jellegzetes bajuszsáv), ezért  helyet kapott a mai kollekcióban:

Közelebbről fotózható, így mutatósabb, de számomra teljesen  ismeretlen volt az alábbi növény. A botanikuskert kerítésére felfutó indáival, piros, szőrös termésével nem tudtam hova tenni. Szerencsére azóta már okosabb vagyok (köszönet Takács Gézának:-), így elárulhatom, hogy kabakpityóka a növény magyar neve. A Természet folyóirat 1938. évi számában ezt találtam róla: "A kertekben előde volt a földitök, amelynek két faja is honos Európában, a kétlaki-földitök (Bryonia dioica), apró vörös bogyókkal és a fehér-földitök (Bryonia alba), fekete bogyókkal, fehér répagyökérrel. Ezeket régóta ültetik a kertekben sövények mellé, ahol száruk kacsokkal kapaszkodik a sövényre. Az ember azonban keresi az új, az idegen dolgot, ezért fordult a kertészek figyelme a földitök kínai rokonsága, a kabakpityóka (Thladiantha) nemzetség fajai felé; ezek közül különösen a vörös kabakpityóka (Thladiantha dubia) keltett feltűnést gyéren bozontos, hosszúkás, négy-öt centiméter hosszú, két-három centiméter vastag, éretlenül sötét-, majdnem feketészöld, éretten pompás sötétvörös termésével. A növény újabban a kertekben hamarosan el is terjedt, mert a falaknak, kerítéseknek, sövényeknek valóban szép dísze, azonkívül könnyen szaporítható akár magról, akár gumószerű gyökerével, amelyről a magyarban a »pityóka« nevet kapta.