Múlik, mint az idei hó...

A február eleji nagy hideg és havazás után már jólesik lassan búcsút vennünk a téltől. Mai erdei sétám során azért még bőven volt módom hóban bandukolni, de közben éneklő feketerigóval is találkozhattam. Tél és tavasz határán sok szépség is elő kerül, ha figyelmes az ember. Mint ez a hóban rekedt tölgylevél:

A fekete harkályok munkájának nyomát jól mutatja ez a lehántolt fatörzs: 

Közelebbről talán még jobban látszik, hogy nem emberkéz, hanem harkálycsőr alkotása:

Az egyébként teljesen kiszáradt fában rengeteg szú és lárvanyom mutatkozott, nem véletlenül nézte ki magának a legnagyobb harkályunk. Neki csupán táplálék volt, ennek a fának meg már mindegy:-))

Sürögtek-forogtak a cinegék is. Ez a széncinege egy odú közelében foglalatoskodott, talán már a revírjét készítette elő:

Azért a téli vendégek is előkerültek. Fenyőpintyből egy tojó...

... és egy téli tollazatú hím is hagyta magát fényképezni. 

Utóbbi példány oldalán jól megfigyelhetők a nagy fekete pöttyök:

Ezen a télen viszonylag ritkábban lehetett süvöltővel találkozni. Ma több kisebb csapatot is sikerült találni, ezt a hímet meg fotózni is.

Egy elhagyott kunyhó mellett vezetett az utam. Lestem nagyon, hogy nem ül-e valamilyen bagoly a háztetőn, de nem volt szerencsém. A kéményt viszont érdemesnek tartottam a megörökítésre:

A madáretetőn innen és túl

Hideg napok

Az időjósok szerint kemény fagyokra számíthatunk az elkövetkező napokban. Ha süt a nap, nincs erős szél, akkor én nem bánom, a tiszta téli időben kifejezetten szeretek fotózni. Lyukasórám alatt a környék madaraira néztem rá. Fakopáncsok, cinegék mozogtak a bocskaikerti állomás környékén. 

A faodú nyújtotta enyhet pedig egy csuszka próbálta kihasználni: 

Az erdőben sem volt rossz a mozgás, fenyőrigók, fekete rigók, balkáni fakopáncs és szajkók mutatkoztak.

Objektív előtt azonban már csak ez a fenyőpinty vállalta a fellépést:

Fancsikai hattyak

Reggel dilemmában voltam. Téli énekeseket keressek a szepesi-mikepércsi szikeseken vagy nézzek rá a fancsikai tavakra inkább. Először Szepesnek indultam neki, de tartottam attól, hogy a fagyott dűlőút esetleg felenged és nem tudok majd kocsival visszajönni a sárban, így inkább a Létai út felé vettem az irányt. Útközben nagy fenyőrigó csapatok mozogtak a Petőfi téren és a belváros több pontján is.

 (500-1000 példány minimum!) A Fancsika I. tó is meglepetést okozott. Nem volt teljesen befagyva, a vízfelület egytizede még jégmentes volt. Itt 23 bütykös hattyú verődött össze meg vagy 1200 tőkés réce! Sajnos a ködös, borús időben jó felvételt nem sikerült készítenem a csapatról, ráadásul nem is fért rá az összes hattyú egy képre:

Bíztam benne, hogy a récék között is előkerül valami ritkaság, ennek érdekében még a jégre is rámerészkedtem, de nem volt szerencsém. 

Viszont a tó jegén érdekes formákat fotózhattam, itt van mindjárt egy "rémpofa":

A jégen tartózkodni nem volt veszélyes, elég kemény fagy lehetett, de az alábbi képen jól látszik, hogy nem volt egyenletes a jégpáncél. 

(Messzebbre nem is merészkedtem, meg hát nem is akartam felzavarni a madarakat.)

Maradt tehát a hó és jég nyújtotta fotótéma, ami azért elég izgalmasnak bizonyult:

Madarak mindenütt

A címben már össze is foglaltam a mai nap tapasztalatát. Ugyan csak egy szabad órám volt, de minden adott volt hozzá, hogy azt egy kis madarászással (meg fotózással) töltsem. Egyrészt a reggeli fagy nyomán ismét járhatóak voltak az erdei utak, másrészt ragyogó napsütésben kaphattam lencsevégre az elém kerülő szépségeket. (Még jó, hogy nem hallgattam a Tiszántúlon egész napos ködöt jósoló meteorológusokra és magammal cipeltem a fényképezőt!) A vasútállomás mellett elsőként egy barátcinege tűnt fel:

A vasút túloldalán pedig az első (fotózható) madár ez az ökörszem volt. Egyik sem könnyű téma, az örökké izgő-mozgó jószágokról többnyire életlen kép készül vagy épp takarásban vannak és ezért nem lehet őket fotózni, ezért megragadtam a pillanatot:

Kezdem azt hinni, hogy nincsenek is már rövidkarmú fakuszok, csak hegyik! Legalábbis amióta Bocskaikertben sikerült közelebbről szemügyre vennem őket, azóta mindegyik az elvileg ritkább faj példányának bizonyult. Ez a ma elém került példány sem kivétel: (elég csak a hosszú karomra pillantani!)

Az erdő fényeiben még az alábbi termések is különleges hatásúak voltak. Bevallom, fejtörést okozott, hogy milyen fához is tartozhatnak... Bár felmerült a szilfa is lehetőségként, valószínűleg az alásfa termése lehetett inkább. Köszönet Tóth István Zsoltnak a határozásért! (Úgy rémlik egyébként, hogy néhány éve ugyanez a növény már megizzasztott egyszer, akkor a Gúthi erdőben találkoztam vele, és szintén fogalmam sem volt, hogy micsoda. Majd előkeresem az ott készült fényképeket a fa leveleiről.)

A fák között sétálva a már szinte elmaradhatatlan őszapók is felbukkantak. Egyikük egészen közel merészkedett, sajnos csak egy pillanatig maradt előttem. 

A cinegék is mindig ámulatba ejtenek művészi tornamutatványaikkal:

Az éjszakai köd és a fagy most is hozott létre zúzmarákat. Persze már korántsem olyan látványos csodákat, mint decemberben, a délelőtti napsütésben ráadásul ezek is hamar elolvadtak. A reggeli séta során egyre-másra potyogtak a jéggolyócskák a fákról, amelyek a napfényben csillogva úgy hevertek az erdei avarban, mint  valami üveggyöngyök.

Persze az ágakon sem mutattak rosszul:

Jó lenne egyszer közeli képet készíteni egy fenyőpintyről. Ezúttal majdnem sikerült, ha a mostani távolságot meg tudtam volna felezni, akkor már elégedett lettem volna. Így inkább kedves, mint jó fotó lett belőle:

A slusszpoént a végére hagyom. A piros csészegomba számomra eddig a gombahatározó könyvekből ismert furcsa látványosság volt csak. Erre ma "belebotlottam" egy egész seregnyibe! Persze hogy meg kellett örökíteni, de a meglepetés csak azután jött, hogy végignéztem a fotókat. Ez a csészegomba egészen szív formájú. Mivel a szokásos Bálint napi bóvlidömping már javában zajlik, jót mosolyogtam magamban, hogy egy ilyen apró csoda hevert előttem az avarban. Ráadásul ez még szép is volt!

Köd előttem, köd utánam...

Mivel a Tócó még most sincs befagyva, elhatároztam, hogy további szakaszait is végigjárom, telelő madarak után kutatva. És ha már tegnap működőképessé tettem a kerékpárt, most is ezt választottam. A Kishegyesi úttól (a Buk-gáttól) délre egy darabig egész jól lehetett haladni a letapadt hóban, majd sajnos rosszabb szakaszok következtek. Egy nemrég létesített zsilipes csatornánál például már elég kockázatos mutatványokkal jutottam csak túl, de végül sikerült... (Táskával a hátamon, kerékpárral a vállamon egyensúlyozni egy pár centiméter szélességű, és legalább két méter magas földháton nem volt túl bölcs dolog, de visszafordulni sem akartam. Viszont megfogadtam, hogy hazafelé más utat választok:-)

A vasútnál egy kisebb csatorna torkollik a Tócóba, a jeges, havas kompozíció pedig képre kívánkozott:

Akárcsak a Tócó itteni szakasza, amely a zúzmarás fákkal, a ködbe vesző horizonttal szintén szép látványt nyújtott:

Sajnos a köd miatt nem reménykedtem igazán jó madárfotó készítésében, sőt egészen idáig madarakkal sem találkoztam. Még a 4-es út előtt, de már a vasúton túl viszont már akadt látnivaló: egy nagy kócsag repült fel a vízről, aztán tovább is szállt délkelet felé. Átkeltem a 4-es úton, majd keresztülevickéltem a Szikgáton, ahol újabb ismerős madarak kerültek elém. A havasi pityer, a sárszalonka, majd az erdei cankó ezúttal mind egyedül mutatkozott, ráadásul csak egy-egy felrepülés erejéig, így az újabb felvételek elmaradtak. Mégis úgy döntöttem, hogy előveszem a táskából a fényképezőgépet és legalább a mindenütt repkedő egerészölyveket próbálom fotózni. És milyen jól tettem! Mert a következő pillanatban egy sárgásbarna színű, gémféle madár rebbent fel a Tócó itteni szakaszáról. Bölömbika! E fajnak Debrecenből - legalábbis a városnak erről a részéről - igencsak kevés adata van. Bár a köd és a borús idő nem segítette a felvételt, de a pillanat hangulatát azért sikerült megcsípnem:-)

Sajnos a jókedvem nem sokáig tartott. Fácánvadászat folyt ugyanis a közelben,  madarászat közben egy tucat puskás emberrel találkozni pedig köztudattan nem jelent sok jót... (Még egyetlen vadász látványa is mindig rossz érzéssel tölt el...) A lövések hangjára a szeméttelep valamennyi varja egyszerre kapott szárnyra, legalább ötezerre saccoltam a számukat. Szép kis tömeg volt, talán az alábbi képen is látszik, pedig a felvétel csupán a "massza" egy részéről készült :

A szeméttelep előtt a szepesi út (Sárga dűlő) irányába toltam tovább a kerékpáromat, ami nem volt könnyű művelet. A hóval fedett keréknyomok rendre beszakadtak alattam, áldottam is az eszemet, hogy a gumicsizmát és nem a bakancsot húztam fel induláskor... Ahol jobban be volt fagyva, ott meg csúszott a jég, így aztán jobbnak láttam elcsomagolni a fényképezőgépet. Pár pillanattal később sikerült is kerékpárostól elvágódnom, de mégis úgy fogtam fel, hogy szerencsém volt, mert a felszerelésem már biztonságban volt a táska mélyén. Kiérve a műútra, végre "nyeregbe" pattanhattam ám nem sokkal később mégis meg kellett állnom. A túloldalon ugyanis egy nagy őrgébicset vettem észre. Így aztán lekászálódva a kerékpárról, újra előbányásztam  a teleobjektívet meg a gépet, és már fotózhattam is:-) Itt Szepes környékén mindig akad telelő példánya a fajnak, de mostanában ritkábban került elém, így megörültem a vendégnek:

Rendes dolog volt az "őrnagygébicstől", hogy legalább pár kocka erejéig veszteg maradt. Néhány pillanat múlva aztán mégis továbbállt, akkor már nekem sem volt más választásom: elindultam hazafelé.

BÚÉK - azaz Blogomat Úgysem Érdemes Kihagyni!

Legalábbis remélem, lesznek követői az új esztendőben is. Én újév tiszteletére elővettem a régi kerékpáromat, kissé rendbe szedtem és két keréken vágtam neki a környéknek madarász élmények után kutatva. Nem terveztem hosszú utat, a Tócó köntösgáti szakaszát jártam be. Itt volt ismét egy erdei cankó (december 28-án már belefutottam kettőbe), meg két egerészölyv keringett a közelben. A vasútvonaltól nyugatra, a "hidas" laposon százával nyüzsögtek a fenyőrigók. Egyéb csemege híján a vadrózsa terméseivel, azaz csipkebogyóval tömték magukat. (Hiába, kell a C-vitamin nekik is!) A Gyékényesben ezúttal nem nagyon mozogtak a madarak, az élénk szél miatt pedig a komolyabb makrofelvételek készítéséről is le kellett mondanom. Pedig a zúzmara nem volt rossz téma, egy mácsonyát azért megörökítettem:

A tél egyik legszebb tulajdonsága, hogy azokat a tájakat is képes megszépíteni, amit az emberi tevékenység egyébként már meglehetősen elcsúfított. Íme, ilyen szép is lehet a Tócó, amit sokan csak egyszerű szennyvízcsatornának tartanak...

Közvetlenül a Bartók Béla úti híd alatt még egy erdei cankót figyeltem meg, aztán elindultam hazafelé. A hideg ellenszél nem volt túl kellemes, mégis nosztalgiáztam is kissé kerékpározás közben, hiszen jó pár éve már, hogy nem használtam ezt a terepen egyébként igen praktikus közlekedési eszközt. Ennek nem is annyira a lustaság, mint inkább az időhiány az oka, de az üzemanyagáraknak köszönhetően egyre gyakrabban veszem majd igénybe ismét a biciklimet...

Még egyszer Boldog Újévet minden kedves olvasómnak!

Ahol a madár sem jár...

Az alábbi képekből úgy tűnhet, hogy madarakkal nem is találkoztam ma. Nos, nem is tülekedtek előttem a téli énekesek, pedig tulajdonképpen ezért választottam ma a sárándi szikeseket úti célul. Igaz, a tegnapi havazás már előre rontotta az esélyeket, de azért bíztam benne, hogy legalább néhány téli kenderikével vagy hósármánnyal összehoz a sors. Nem így történt, kisebb termetű madarakból álló csapatot csupán egy alkalommal láttam, akkor is olyan távolról, hogy lehetetlen volt meghatározni őket. Ráadásul metsző hideg és élénk szél fogadott, mégis volt valami élményszerű a mai túrában. Hát még ha a fényképezőgép már elő lett volna készítve, amikor két kékes rétihéja egészen közel repült el előttem... (De a gépet csak ezután bányásztam elő a táskából, így aztán a nagy fotó elmaradt:-(()

Ehelyett néhány újabb téli képpel gyarapodott a kollekció. A TKM-tározóig ma nem jutottam el, gumicsizma híján. (Ami ott volt ugyan a csomagtartóban, de bélés nélkül nem volt túl komfortos viselet, így aztán célszerűbbnek látszott a bakancsot felhúzni.)

 Közvetlenül a tórendszer előtt viszont ilyen látvány fogadott:

Egy kis vízfolyás fölött a friss hó, a fagy és a szél néha egészen izgalmas kompozíciókat hozhat létre. 

Az alábbi kenguru- (vagy dinoszaurusz-) forma alkotója is a téli zimankó volt:

A téma néha annyira előttünk hever, hogy nem szabad restnek lenni lehajolni sem utána:

Bár akadtak madarak is (az említett rétihéják mellett egerészölyvek, karvaly, citromsármány, fenyőrigók, búbos pacsirták), azért a leggyakrabban feltűnő állatok mégis a mezei nyulak voltak. Általában rendkívül gyorsan futva bukkantak elő valahonnan, hogy aztán egy pillanat alatt el is tűnjenek a szemem elől. 

Egyedül ez a példány várta ki az élességállítást, aztán ő is "felvette a nyúlcipőt".

Itt van a tél, itt van újra...

... s szép, mint mindig énnekem. Petőfi halhatatlan sorait kifacsarva vallom, hogy a télnek is megvannak ám a maga szépségei. No nem a párás, hűvös, esős időnek, hanem az igazi, mínusz 10 fokot közelítő időnek, amikor a fák ágain mindenütt zúzmarák csillognak és a teljesen derült téli égboltról mindent beragyognak a napsugarak. Ma éppen ilyen idő volt, így aztán lyukasórámban tettem egy újabb sétát Bocskaikertben. 

A hideg az alábbi csendéleten is tapintható:

A zúzmara mindig hálás téma. Ha nagyobb köd lett volna az éjszaka, akkor még látványosabb lett volna a mai reggel, de azért nekem ez is tetszett:

Az elmaradhatatlan süvöltők is előkerültek. Sajnos most sem öreg hím került elém (pedig ő mutatott volna csak igazán a fagyott ágon!), de azért mégis lett valami hangulata az alábbi képnek:

Egyszerre egy közép fakopáncsot vettem észre. Egyetlen képet tudtam róla készíteni, ahol nem takart be sem a fatörzs, sem az ág, ehhez képest nem is lett rossz az eredmény. A téli hangulat itt is tetten érhető:-)

A múltkor hiányolt fenyőrigók is mutatkoztak néhány tucatnyian. Itt a kihívást a fény/árnyék folyamatos játéka és a takarás nélküli felvétel készítése jelentette. Végül csak sikerrel jártam:

Számomra az alábbi lett az a kép, ami a leginkább visszaadta a mai szikrázóan szép délelőtt élményét!

 Ez még akkor is igaz, ha itt a madár nem a legjobb szögben látható, mert a zúzmarás ágak, a kék égbolt és a közeli téma engem kárpótol mindezért: