Köd előttem, köd utánam...

Mivel a Tócó még most sincs befagyva, elhatároztam, hogy további szakaszait is végigjárom, telelő madarak után kutatva. És ha már tegnap működőképessé tettem a kerékpárt, most is ezt választottam. A Kishegyesi úttól (a Buk-gáttól) délre egy darabig egész jól lehetett haladni a letapadt hóban, majd sajnos rosszabb szakaszok következtek. Egy nemrég létesített zsilipes csatornánál például már elég kockázatos mutatványokkal jutottam csak túl, de végül sikerült... (Táskával a hátamon, kerékpárral a vállamon egyensúlyozni egy pár centiméter szélességű, és legalább két méter magas földháton nem volt túl bölcs dolog, de visszafordulni sem akartam. Viszont megfogadtam, hogy hazafelé más utat választok:-)

A vasútnál egy kisebb csatorna torkollik a Tócóba, a jeges, havas kompozíció pedig képre kívánkozott:

Akárcsak a Tócó itteni szakasza, amely a zúzmarás fákkal, a ködbe vesző horizonttal szintén szép látványt nyújtott:

Sajnos a köd miatt nem reménykedtem igazán jó madárfotó készítésében, sőt egészen idáig madarakkal sem találkoztam. Még a 4-es út előtt, de már a vasúton túl viszont már akadt látnivaló: egy nagy kócsag repült fel a vízről, aztán tovább is szállt délkelet felé. Átkeltem a 4-es úton, majd keresztülevickéltem a Szikgáton, ahol újabb ismerős madarak kerültek elém. A havasi pityer, a sárszalonka, majd az erdei cankó ezúttal mind egyedül mutatkozott, ráadásul csak egy-egy felrepülés erejéig, így az újabb felvételek elmaradtak. Mégis úgy döntöttem, hogy előveszem a táskából a fényképezőgépet és legalább a mindenütt repkedő egerészölyveket próbálom fotózni. És milyen jól tettem! Mert a következő pillanatban egy sárgásbarna színű, gémféle madár rebbent fel a Tócó itteni szakaszáról. Bölömbika! E fajnak Debrecenből - legalábbis a városnak erről a részéről - igencsak kevés adata van. Bár a köd és a borús idő nem segítette a felvételt, de a pillanat hangulatát azért sikerült megcsípnem:-)

Sajnos a jókedvem nem sokáig tartott. Fácánvadászat folyt ugyanis a közelben,  madarászat közben egy tucat puskás emberrel találkozni pedig köztudattan nem jelent sok jót... (Még egyetlen vadász látványa is mindig rossz érzéssel tölt el...) A lövések hangjára a szeméttelep valamennyi varja egyszerre kapott szárnyra, legalább ötezerre saccoltam a számukat. Szép kis tömeg volt, talán az alábbi képen is látszik, pedig a felvétel csupán a "massza" egy részéről készült :

A szeméttelep előtt a szepesi út (Sárga dűlő) irányába toltam tovább a kerékpáromat, ami nem volt könnyű művelet. A hóval fedett keréknyomok rendre beszakadtak alattam, áldottam is az eszemet, hogy a gumicsizmát és nem a bakancsot húztam fel induláskor... Ahol jobban be volt fagyva, ott meg csúszott a jég, így aztán jobbnak láttam elcsomagolni a fényképezőgépet. Pár pillanattal később sikerült is kerékpárostól elvágódnom, de mégis úgy fogtam fel, hogy szerencsém volt, mert a felszerelésem már biztonságban volt a táska mélyén. Kiérve a műútra, végre "nyeregbe" pattanhattam ám nem sokkal később mégis meg kellett állnom. A túloldalon ugyanis egy nagy őrgébicset vettem észre. Így aztán lekászálódva a kerékpárról, újra előbányásztam  a teleobjektívet meg a gépet, és már fotózhattam is:-) Itt Szepes környékén mindig akad telelő példánya a fajnak, de mostanában ritkábban került elém, így megörültem a vendégnek:

Rendes dolog volt az "őrnagygébicstől", hogy legalább pár kocka erejéig veszteg maradt. Néhány pillanat múlva aztán mégis továbbállt, akkor már nekem sem volt más választásom: elindultam hazafelé.

Köd előttem, köd utánam

Derült, napos idő. Ezt jövendölték mára az időjósok, akiket profán megjelöléssel ma már csak meteorológus néven illetnek. De a ködről egy szót sem szóltak!

Amint autóval suhanok Sáránd felé a tejfehér masszában, még reménykedem: hamar felszáll majd, és nem lesz eredménytelen a mai utam. Azt tervezem ugyanis, hogy Sárándtól Szepesig gyaloglova végignézem az útbaeső szikeseket téli énekesmadarak reményében. Bár az út fel van fagyva, úgy össze is van dágványozva, hogy nem tudok bemenni rajta autóval. Így ismét a kövesút szélén hagyom a kocsit, és elindulok a ködben a tározó felé. A látótávolság nem nő, inkább csökken, a tavaknál már nem látom a medencék túlsó partját sem. Elballagok ugyan a betonhídig, de annyira ingerszegény a környezet, hogy leteszek eredeti tervemről és Városréti és Szilasi legelők bejárásánál maradok. A ködben egyszerre ismerős hangokat hallok: a "néma" bütykös hattyúk szólnak. Bár a tározó többi része befagyva, de itt nem hagyják a madarak. Többen vannak, mint bármikor: a tizenhat(!) madár pedig úgy vetődik a jeges vízbe, hogy azt Schirilla György is megirigyelné. Egy képre sajnos nem férnek rá, mint ahogy a jeges fürdőt sem tudom videóra venni, mert a madarak úgy döntenek: a produkciót nem a nyilvánosságnak szánják. Marad egy kis hangulatfotó:

A Városréti legelőre érve végre a Nap is előbukkan:

Reménykedem, hogy téli kenderikék vagy hósármányok is megörvendeztetnek majd, de nem. Marad a zúzmara által kreált látvány, amivel nehéz betelni:

Sajnos a napsütés nem sokáig tart. Egy-két fotót még készítek a legelőről:

no meg kedvenc vadkörtefámról:

.. de aztán újra elnyel a szörke felhő mindent. Elindulok ég a Szilas felé is, de erről a helyről most bátran írhatom: ahol a madár sem jár... (Előtte egy guvat legalább felvisított a Kösely medrében, hogy madaras élményeim is legyenek.)

Szóval a téli énekesek ezúttal (is) elmaradtak:-((

Még egy tizenhat példányos búbos pacsirta csapat hoz egy kis változatosságot, meg két citromsármány. Ezeket azonban már az autóból számolom, mert az idő így is gyorsan eltelt. A 47-es úton már ragyogó napsütésben haladok hazafelé, miközben az út menti fákról csak úgy szikráznak a zúzmarák!