Kakukkos félóra

Azért félóra, mert csak annyi időm volt. Tulajdonképpen boltba indultam, de hattól fél hétig azért kihasználtam a napsütés kínálta lehetőségeket. Természetesen sirályokra pályáztam, hiszen alig két napja ismét láttak a szeméttelep melletti vízálláson világoshátú heringsirályt meg szerecsensirályokat is. Nekem - mint az alábbiakból kitűnik - nemcsak félórát, hanem félsikert is hozott a mai nap.

Kakukk szinte mindenhol látható és hallható, ám ritkán sikerül lencsevégre kapni. Az alábbi példány sem volt útl közel, hiszen a Tócó túlsó ágán gubbasztott, de azért sikerült megörökítenem: 

Sőt: azt is sikerült elcsípni, amint egy jó szőrös hernyót - vajon melyik fajt? - gyűrt éppen befelé. 

Sajnos kissé takarásban készült a kép:

Még a vízálláshoz sem értem, máris hallottam a levegőből a szerecsensirályok hangját. Megpillantani azonban nem sikerült őket, pedig legalább kettő szólt folyamatosan. A szokásos úsztatójukhoz érve vagy száz sirályt találtam a vízen, érdekesség, hogy mindössze egyetlen "nagysirály" volt köztük. A növényzet takarásában nem volt könnyű fotózni a dankákat sem, de azért igyekeztem, mert reméltem, hogy a tömegből később ki tudok szúrni majd szerencsent is. 7X-es nagyítású kézitávcsövemmel erre kevés esélyem volt a terepen. És a fotókat elemezve végül rám mosolygott a szerecsen:-):

(Olyan fotó is készült, amin mindkét példány látszik, ám ezek minősége csak a dokumentum kategóriájába sorolható.) Míg a sirályokkal bíbelődtem, az itt költő gólyatöcsök közül két példány folyamatos és hangos risztással próbált más irányba terelni. Valószínűleg már kikelhettek a fiókák  - amelyektől egyébként fenn a betonplatón állva amúgy is meglehetősen messze lehettem - mert korábban ekkora sivalkodást nem rendeztek az öregek.

A sokszori körberepülésnek persze egy újabb fotó lett a következménye:

 (Pedig lassan a leggyakrabban fotózott madár lesz a gólyatöcs a gyűjteményemben...)

Végül álljon itt egy kép magáról az élőhelyről is. A sötéten borongós égbolt remek hangulatot adott a fotónak és a természetesnek egyébként aligha nevezhető biotópnak is:

Szamárkenyér és méhészbogár

Mivel szerelőnél van a kocsi, kénytelen voltam egy közeli helyet kiszemelni madarász- és fotóstúrám célpontjául. A Tócóvölgy állomás környéke mindig jó választás, most sem kellett csalódnom. Bár még alig múlt 5 óra , a hőség máris "tapintható". A vasúti töltésen ballagok, innen jó fényben szemlélhetem a Peselő lapos élővilágát. A sínről egy hantmadár rebben fel, amott vörös vércse szitál, majd a töltés oldalából furcsa hangokat hallok. Hamarosan a hang forrását is megpillantom:

Nádirigó fióka. Most már persze könnyen mondom rá a fajnevet, de akkor, terepen ez okozott némi fejtörést. Sőt, még otthon, a képek elemzése közben is. Mert hiába pillantottam meg az etető szülőt is, eléggé "cserregősnek" tűnt az egyik fotó alapján. (Távcsővel meg nem tudtam jól megnézni a helyszínen... Végül tapasztaltabb madarászok is megerősítették, hogy nádirigókkal volt dolgom.)
A Gyékényes előtti távvezetéken kakukk fogadott: No nem sokáig, így ez lett az egyetlen valamire való kép, amit készíthettem róla.

Azért érdemes néha lefelé is pillantani, ha az ember madarászni indul. Ez a szalagos méhészbogár például kellemes színfolt volt a mai napon.

No de az igazi meglepetés csak ezután következett, a másik legelőn. (Amit nem egészen hivatalosan "Másik laposnak" is szoktunk nevezni.) Kék szamárkenyér! Az öldöklő aszat mellett egy újabb védett növényfaj a területen. Ráadásul elég mutatós is...

Visszafelé gyalogolva a vasúti töltésen egy bogáncslepke pihent. Nem ritkaság, sőt mostanában mindenütt felbukkanó pillangó, de azért egy fotót megért.

Mint ahogy az anyjához bújó kiscsikó is a Laposon, amit hazafelé tartva fényképezhettem le.
Már nem is bántam annyira, hogy nem tudtam távolabbi úticélt találni magamnak...