Költészet napi madarak

A tavaszi szünet után ideje volt újra szétnézni Bocskaikertben. Milyen fajok jöttek vajon meg az elmúlt hét óta? Rögtön az állomás után sikerült egy erdei pityerbe "belefutni". A fűből felrebbenő madár egy akácfára ült fel, így a távolság nem volt már ideális, de egy "dokumentum" fotót azért sikerült róla készíteni:

A seregélyek már sokkal közelebb engedtek, láthatóan ügyet se vetettek rám:

Közben énekeltek a barátposzáták - ide is megjöttek hát - de fülemülét még nem hallottam.

 Nyaktekercset viszont igen, bár megpillantanom nem sikerült. 

Nem úgy, mint harkályféle rokonát, ezt a nagy fakopáncs tojót, amely kevésbé tud rejtőzködni:

Miután ellenőriztem, hogy megvan-e a múlt szerdán a gyerekekkel kihelyezett költőláda, az erdő felé vettem az irányt. Előbb egy egerészölyv, majd egy karvaly is átrepült előttem:

A tavaszi időben egyre több lepkével is lehet találkozni.

Ma a gyöngyházlepkével...

...és egy pókhálós lepkével futottam össze. Utóbbi fajnak a képen az első - tavaszi - nemzedéke néz ki így, a nyári nemzedék képviselői nem is hasonlítanak majd erre a példányra.

Hogy a fakopáncsok is el tudnak rejtőzni, azt az alábbi képen látható példány bizonyította. Ha nem segít a rejtőszín, akkor az odú majd elbújtat - gondolhatta - és mennyire igaza volt...

A délutáni madarász sulin a gyerekekkel sikerült egy kis csapat barázdabillegetőt megfigyelni a tsz melletti szántón, de a legjobb faj kétségkívül ez a teli torokból éneklő mezei pacsirta volt:

A tsz-tavon molnárkák futkároztak, láthatóan nem eredménytelenül. Akadt még néhány vöröshasú unka is a tóban, de hol vannak már azok a tavalyi vizes élőhelyek...

Félellenfényes próbálkozások

Halászni próbáló vörös vércse

Ma délután a TKM-tározó volt soron. Majdnem a gátig lehetett autózni, amivel legalább fél órát nyertem. Körbejártam a déli tavakat, és sajnos meglehetősen gyér madármozgást tapasztaltam. Egy búbos- sok kis vöcsök, néhány száz szárcsa, pár tucat csörgő réce volt csak a vizeken. 

Szárcsáról már régen volt fotó a blogban, most álljon itt egy:

Két tavon zátonyok is vannak, az elsőn rögtön partimadarakat reméltem látni, de néhány bíbicen kívül csak 12 nagy póling volt mutatóba...

A felrebbenő pólingcsapat látványa még így, félellenfényben is mutatós:

A betonhíd utáni keleti tavon a két fiókás hattyúcsalád úszkált:

A nyugatin pedig a már nagyobb csemetékkel büszkélkedő öt fiókás:

Míg - jobb híján - a hattyúkat próbáltam fotózni, egyszer csak egy kisebb madár jelent meg a víz fölött. Vörös vércse. A tojó madár úgy tűnt, hogy át fog repülni felettem, ehelyett mégis alacsonyan a hullámok fölött maradt:

Sőt! Nagy meglepetésemre a "szárazföldi" ragadozó halat próbált zsákmányolni!!!

Persze "anatómiailag" is vannak ennek akadályai. A halászsasnak kissé más a lába, mint a pockokra és kis rágcsálókra specializálódott madárnak.

A kudarc ellenére úgy tűnt, hogy a vércse újra próbálkozik, legalábbis még két kört írt le a tó fölött. Később azonban már nem sikerült megfigyelni újabb halászási kísérletét... Mindazonáltal egy érdekes viselkedésnek voltam ma szemtanúja.

A második zátonyon is mindössze egy sárszalonkát sikerült megfigyelni, pedig jobb években itt már ritkább limikolák is akadtak. (ezüstlile, partfutók, stb.)

Visszafelé autózva még egy seregélyt is sikerült lencsevégre kapnom:

Majdnem utolsó képeim

Sajnos történt ma valami, ami miatt nem sokon múlott, hogy a mai blogbejegyzésem címéből a majdnem szócska is elmaradjon:-(( 

Délután Hortobágyon jártunk, a Pusztai Állatparkban. Persze itt is fotózgattam, a remek fényben a családi képek mellett a teleobjektív segítségével néhány gyakori madárról is sikerült egészen közeli portrékat készítenem.

Mezei veréb:

Balkáni gerlék:

Egy kis fejtanulmány:

Seregély:

A baj ezután történt. A nyakamban lógó fényképezőgépről a teleobjektív egyszer csak leesett és a betonlépcsőn végigpattogva nagy csattanással állt meg. Elég volt egy pillantást vetni az objektív végén lévő extenderre és a gép objektívfoglalatára, hogy tudjam: Ma készültek az utolsó képeim, én többet már nem fogok fényképezni. A foglalat ugyanis helyéből kiszakadva elég siralmas látványt nyújtott, az extenderből meg jó néhány rugó és csavar szóródott széjjel a járdán. El is voltam keseredve rendesen, mert semmi reményem arra, hogy egyszer annyi pénzem lesz, hogy megjavíttathatnám a gépemet. (Arra meg pláne, hogy másikat vegyek.) Otthon derült ki, hogy "csak" az extender ment tönkre. A nagy bajból ez a kisebbik. Igaz ugyan, hogy egy ilyen alkatrész is van vagy 70 ezer forint (ennyi pénzem sem lesz soha ilyen célra...), de enélkül még használható a gép is, meg a teleobjektív is, csak 400 mm-es és nem 560 mm-es gyújtótávolságom marad. Az viszont még mindig hihetetlen számomra, hogy a betonon végigpattogó teleobjektívnek nem esett baja. Pedig első pillantásra úgy tűnik, hogy így van, nem törött, nem mozdult el benne semmi. 

Így, bár kissé visszafejlesztett apparátussal is, de talán a jövőben is folytathatom még a blogomat és a természet fotózását.

Az viszont, hogy az extender javítását vagy pótlását egyszer meg tudjam oldani, nem túl valószínű:-((

E célra adakozóknak szívesen megadom a számlaszámomat...

Fakusz helyett billegető

Ha nem fakusz, akkor billegető! Mármint szintén hegyi. Ezen a télen nem volt jellemző a faj a Szikgáton, pedig tavaly több példány is telelt a területen. Ma viszont belefutottam egybe. Sajnos fotózni nem nagyon tudtam, ez a bizonyítékkép készült csak (bizonyítékképp:-)

A vízről felszállni egy szürke gémet, a Tócó partján pedig még egy magányos seregélyt is láttam. Lehet tanakodni, hogy ezek most áttelelők vagy korai érkezők voltak inkább?

Két havasi pityeren meg három erdei cankón kívül más érdekes nem is akadt itt. Mivel volt még egy kis időm, ezért délebbre is lesétáltam. Itt egy függőcinege fészekre bukkantam, ami csak ilyenkor tűnik fel, amikor lombjuk nélkül, csupaszon mutatkoznak a fák.: (Itt konkrétan nem is tudtam a faj fészkeléséről, pár száz méterrel délebbre, a Lovász-zugi tavaknál már igen.) 

A Vértesi úton parkoló autóhoz visszaballagva még akadtak látnivalók. Előbb egy balkáni fakopáncs jelent meg az út széli fa törzsén...

... majd egy egerészölyv adott témát. Sok van most belőlük, de azért elég félénkek, még autóból sem könnyű őket fotózni:

Az útszéli cserjéken pedig őszapók, meggyvágók, zöldikék, cinegék és verebek osztoztak, de persze a tengelicek sem maradhattak el. Egyikük bátorkodott portrét is állni, ezúttal ennyi sikeredett:

Ebéd után a családdal még a Vekeri tóra kirándultunk egyet. Míg a jég alatt lévő tavat körbejártuk (az úton persze sár volt inkább, csak hogy ne legyen kényelmes a túra...), sok süvöltőt, őszapót meg két harkályt is láttunk. A legnagyobb élményt azonban a ma előfordult legkisebb madár jelentette. 

Egy ökörszem, amely a tószegélyben keresgélt és a félellenfényben pár pillanatig hagyta is fényképezni magát:

Téli kócsagok

Most végre nem lehetett okom a panaszra. Remek téli napsütésben jártam végig a Tócó partját a Vértesi úttól a Szikgátig. Kemény fagy volt, de nem bántam a didergést sem, mert abban bíztam, hogy a be nem fagyott vizű patak ezúttal is oázist jelent a madarak számára. Nem is tévedtem. Először ebbe a kékes rétihéjába futottam bele. Elég váratlanul, de azért így is jobb kép lett, mint legutóbb..

A leggyakoribb ragadozó persze az egerészölyv. Mindenfelé látni üldögélő vagy átrepülő példányokat.

Az elmaradhatatlan erdei cankók legtöbbször úgy tűnnek csak fel, amint hangos kiáltással nekiiramodnak előttünk és már csak a fehér farcsíkjuk villan...

Egy csapat seregély most is megörvendeztet. Fenyőrigókkal együtt jöttek egy kis mirelit-zsúrra: A fákon megült havat úgy csipegették, mintha ez lenne a világ legjobb eledele.

Ezúttal két kócsag is a Tócóban múlatta az időt. Milyen ritkaságszámba ment még akár néhány éve is egy-egy kócsagot megpillantani Debrecenben! Most meg már rendszeres telelővé válnak városunkban. Január 17-én, amikor a Tócó felsőbb szakaszai sem voltak befagyva, egy példány a Bartók Béla út közelében halászott a patakban. Innen korábban még nem volt adata a fajnak. Most meg még röpképeket is tudok készíteni erről a példányról. Ez sem rossz...

... de ennek a képnek örültem igazán:
Aztán a kócsag téma még egy új elemmel is gazdagodott:

Végül legyen még egy fenyőrigó is búcsúzóul. Az elmúlt szombaton (16-án) Nyírábrányban lepett meg bennünket több ezer példány a téli vendégből. Tegnap óta pedig már a Tócóskertben vendégeskedik legalább ezer madár. A Vértesi út környékén csak egy kisebb, 80-100 példányos csapat mozgott, varjakkal illetve a már említett seregélyekkel. Az autóhoz gyalogolva aztán a híd alól még a hegyi billegető is előkerült. Bár semmi extra, de szép reggel volt így is!

Oázis a fagyban

Az igen kemény fagyban azt hihetnénk, hogy nem találkozhatunk áttelelő madarakkal. (Csak azokkal, amelyek egyébként sem számítanak vonulónak.) Éjjel például -19 Celsius fokot mértek Debrecenben, de amikor 8 óra után a Tócó Vértesi úti szakaszához érek, még mindig kemény fagy fogad. (-11 C) Itt azonban egy különleges élőhelyet találunk télen, hiszen a szennyvíztisztító "jóvoltából" a patak ezen szakasza nem fagy be, menedéket nyújtva számos madárfajnak. A hóban a Tócó partján sétálok észak felé, és nem győzöm a madárfajokat feljegyezni. Rögtön egy csapat seregély a túlparti fákon. Vannak vagy ötvenen, időnként le-leszállnak a vízhez is, majd ismét az ágakra.

Aztán a szeméttelep varjúi méltatlankodnak valamin: Egy kékes rétihéja hímet űznek, hajtanak jó messzire. Sajnos nem felém, így csak egy távoli képen sikerül dokumentálni a Debrecenben ritkán megfigyelhető fajt:
A kékes rétihéja persze téli vendég, megjelenése nem rendkívüli, legfeljebb örömteli. A fütyülő réce azonban el szokott tűnni a fagyokkal, ez a példány meg úgy tűnik, itt a Tócón akar telelni!
Az erdei cankók már-már megszokottá válnak ilyenkor télen a Tócó mentén, egyikükről sikerül most kissé közelebbi képet is készíteni.

Nem könnyű a fotózás, mert a víz fölötti párafelhőt a szél rendre függönyként sorolja az objektív és a téma közé. Sok "fátyolos" kép között egy-egy "napsütéses" is akad azért. Még a cankóval bíbelődöm, amikor észak felől legalább kétszáz sötét madár közeledik. Messziről libásnak tűnnek, de gyanús, hogy nem hallani a hangjukat. A távcsőbe pillantva kiderül az oka is: ezek nem libák, hanem kormoránok! Sajnos csak későn kapok észbe, így a nagy tömeget nem sikerül dokumentálni, csak néhány példányt belőlük. (Pedig még átrepülve sem sok adat van Debrecen területéről e fajból!)

Aztán a legszebb élmény a mai napon. Ez a sárszalonka egészen sokáig hagyta magát fotózni. Csak a párafelhővel kellett megküzdeni, meg az időnként elbújó nappal. Végül mégiscsak sikerült egy elfogadható képen megörökíteni a fajt, amellyel korábbi teleken egyáltalán nem találkoztam még. Mindent összevetve, megérte a reggeli kitérő, meg a majdnem lefagyott kezem. Egy igazi oázisban járhattam ma reggel!