Múlik, mint az idei hó...

A február eleji nagy hideg és havazás után már jólesik lassan búcsút vennünk a téltől. Mai erdei sétám során azért még bőven volt módom hóban bandukolni, de közben éneklő feketerigóval is találkozhattam. Tél és tavasz határán sok szépség is elő kerül, ha figyelmes az ember. Mint ez a hóban rekedt tölgylevél:

A fekete harkályok munkájának nyomát jól mutatja ez a lehántolt fatörzs: 

Közelebbről talán még jobban látszik, hogy nem emberkéz, hanem harkálycsőr alkotása:

Az egyébként teljesen kiszáradt fában rengeteg szú és lárvanyom mutatkozott, nem véletlenül nézte ki magának a legnagyobb harkályunk. Neki csupán táplálék volt, ennek a fának meg már mindegy:-))

Sürögtek-forogtak a cinegék is. Ez a széncinege egy odú közelében foglalatoskodott, talán már a revírjét készítette elő:

Azért a téli vendégek is előkerültek. Fenyőpintyből egy tojó...

... és egy téli tollazatú hím is hagyta magát fényképezni. 

Utóbbi példány oldalán jól megfigyelhetők a nagy fekete pöttyök:

Ezen a télen viszonylag ritkábban lehetett süvöltővel találkozni. Ma több kisebb csapatot is sikerült találni, ezt a hímet meg fotózni is.

Egy elhagyott kunyhó mellett vezetett az utam. Lestem nagyon, hogy nem ül-e valamilyen bagoly a háztetőn, de nem volt szerencsém. A kéményt viszont érdemesnek tartottam a megörökítésre:

A madáretetőn innen és túl

Hideg napok

Az időjósok szerint kemény fagyokra számíthatunk az elkövetkező napokban. Ha süt a nap, nincs erős szél, akkor én nem bánom, a tiszta téli időben kifejezetten szeretek fotózni. Lyukasórám alatt a környék madaraira néztem rá. Fakopáncsok, cinegék mozogtak a bocskaikerti állomás környékén. 

A faodú nyújtotta enyhet pedig egy csuszka próbálta kihasználni: 

Az erdőben sem volt rossz a mozgás, fenyőrigók, fekete rigók, balkáni fakopáncs és szajkók mutatkoztak.

Objektív előtt azonban már csak ez a fenyőpinty vállalta a fellépést:

Madarak mindenütt

A címben már össze is foglaltam a mai nap tapasztalatát. Ugyan csak egy szabad órám volt, de minden adott volt hozzá, hogy azt egy kis madarászással (meg fotózással) töltsem. Egyrészt a reggeli fagy nyomán ismét járhatóak voltak az erdei utak, másrészt ragyogó napsütésben kaphattam lencsevégre az elém kerülő szépségeket. (Még jó, hogy nem hallgattam a Tiszántúlon egész napos ködöt jósoló meteorológusokra és magammal cipeltem a fényképezőt!) A vasútállomás mellett elsőként egy barátcinege tűnt fel:

A vasút túloldalán pedig az első (fotózható) madár ez az ökörszem volt. Egyik sem könnyű téma, az örökké izgő-mozgó jószágokról többnyire életlen kép készül vagy épp takarásban vannak és ezért nem lehet őket fotózni, ezért megragadtam a pillanatot:

Kezdem azt hinni, hogy nincsenek is már rövidkarmú fakuszok, csak hegyik! Legalábbis amióta Bocskaikertben sikerült közelebbről szemügyre vennem őket, azóta mindegyik az elvileg ritkább faj példányának bizonyult. Ez a ma elém került példány sem kivétel: (elég csak a hosszú karomra pillantani!)

Az erdő fényeiben még az alábbi termések is különleges hatásúak voltak. Bevallom, fejtörést okozott, hogy milyen fához is tartozhatnak... Bár felmerült a szilfa is lehetőségként, valószínűleg az alásfa termése lehetett inkább. Köszönet Tóth István Zsoltnak a határozásért! (Úgy rémlik egyébként, hogy néhány éve ugyanez a növény már megizzasztott egyszer, akkor a Gúthi erdőben találkoztam vele, és szintén fogalmam sem volt, hogy micsoda. Majd előkeresem az ott készült fényképeket a fa leveleiről.)

A fák között sétálva a már szinte elmaradhatatlan őszapók is felbukkantak. Egyikük egészen közel merészkedett, sajnos csak egy pillanatig maradt előttem. 

A cinegék is mindig ámulatba ejtenek művészi tornamutatványaikkal:

Az éjszakai köd és a fagy most is hozott létre zúzmarákat. Persze már korántsem olyan látványos csodákat, mint decemberben, a délelőtti napsütésben ráadásul ezek is hamar elolvadtak. A reggeli séta során egyre-másra potyogtak a jéggolyócskák a fákról, amelyek a napfényben csillogva úgy hevertek az erdei avarban, mint  valami üveggyöngyök.

Persze az ágakon sem mutattak rosszul:

Jó lenne egyszer közeli képet készíteni egy fenyőpintyről. Ezúttal majdnem sikerült, ha a mostani távolságot meg tudtam volna felezni, akkor már elégedett lettem volna. Így inkább kedves, mint jó fotó lett belőle:

A slusszpoént a végére hagyom. A piros csészegomba számomra eddig a gombahatározó könyvekből ismert furcsa látványosság volt csak. Erre ma "belebotlottam" egy egész seregnyibe! Persze hogy meg kellett örökíteni, de a meglepetés csak azután jött, hogy végignéztem a fotókat. Ez a csészegomba egészen szív formájú. Mivel a szokásos Bálint napi bóvlidömping már javában zajlik, jót mosolyogtam magamban, hogy egy ilyen apró csoda hevert előttem az avarban. Ráadásul ez még szép is volt!

Szőlőrigó, léprigó

Ma igazán kedvemre való feladatot kaptam. A karácsonyi műsorhoz kellett még néhány téli tájképet készíteni.  Bár nem sütött a nap, de azért akadt így is fotótéma. Ez a csipkebogyó például rögtön lencsevégre került:

A kökény is érdekes hatású a téli tájban:

No meg a sok csapadék hatására megjelent belvíz is fotogén lehet. Csak egy kis hideg kell hozzá:

No de nálam volt a teleobjekzív is. Bár a fények nem voltak az igaziak, mégis akadtak érdekes madárfajok, igazi téli vendégek.

 Itt volt rögtön egy fenyőpinty:

Egészen messze pedig egy magányosan mozgó rigóra figyeltem fel. Szőlőrigó! Dokumentum fotó készülhetett csak róla, de mivel ősszel nem találkoztam vele, talán helyet kaphat most itt  a fajról készült gyengébb minőségű felvétel is: 

A jóval gyakoribb fekete rigó egészen közelről hagyta magát fotózni, csak hát az ágak takarása, meg a napsütés hiánya...

Egyszercsak egy kisebb csapat őszapó is megjelent előttem. A gyors mozgású, ide-oda rebbenő madarakat nem könnyű fotózni, egy pillanatra azonban szerencsém volt:

Már visszafelé ballagtam, amikor harmadik rigófajunk is előkerült. A léprigó téli vendég nálunk, én szinte mindig a fák legmagasabb csúcsán látom, ezért nem könnyű fotótéma. Most sem lett tökéletes a felvétel, de azért jól felismerhetőek a faj tipikus bélyegei:

Nem sokkal később egy alacsonyabb fára szállt át a madár, és ha huzamosabb ideig ott is marad, talán még jó kép is készült volna róla.

Így azonban csak ennyire futotta:

(Azért nem voltam csalódott: igazi téli felhozatal volt ma Bocskaikertben, egyedül csak a fenyőrigókat hiányoltam.)