Merülés előtt

No nem Vörös-tengeri búvárkalandjaimról mesélek majd - ilyenek nincsenek is:-) - hanem arról a kellemetlen érzésről, amikor rájöttem ma, hogy nincsenek nálam tartalék akkumulátorok.

Pedig ez alapvető szabály: ha gép van nálam, akkor pótaksi is legyen! Szóval ma mégsem volt. Épp a szeméttelep dombjának vetési varjakból kirakott mintázatát csodáltam és próbáltam megörökíteni...

... amikor jelzett a gép, hogy hamarosan elfogy a szufla. Ezt a csapat fenyőrigót azért még megörökítettem, majd próbáltam "spórolni" az energiával. Ez nem megy másképp, mint kíbírni, hogy csak a legjobb, legérdekesebb témára exponáljak. Na de melyik a legjobb? Lehet, hogy öt perc múlva még érdekesebb dolog kerül az utamba? Rám repül egy ritkaság és nem tudom lefotózni???

Persze, hogy nem könnyű a dilemma. A Szikgát fellé ballagva hirtelen ismerős kiáltás hallatszik: fekete harkály. Ráadásul nem is túl messzire száll le: muszáj próbálkoznom, még ha árnyékban is van a madár feje:

Még mindig bírja a gép, pedig a kemény fagy nem javítja az esélyeket. Végül azonban az idő telik el hamarabb, indulnom kell a vonathoz. A kocsiba pakolás előtt azért bekukkantok a híd alá. És íme, ott a hegyi billegető, és ezúttal (talán először) napfényben fürdik! Most már az idő is szorít, az akkumulátorral sem kell spórolnom, így aztán minél többet próbálok exponálni. A szög nem tökéletes - kissé felülről látok a madárra - de azért sikerül kihoznom a legtöbbet a lehetőségekből. (És végül le sem merülök...)

Én és az árnyékom

Köd előttem, köd utánam

Derült, napos idő. Ezt jövendölték mára az időjósok, akiket profán megjelöléssel ma már csak meteorológus néven illetnek. De a ködről egy szót sem szóltak!

Amint autóval suhanok Sáránd felé a tejfehér masszában, még reménykedem: hamar felszáll majd, és nem lesz eredménytelen a mai utam. Azt tervezem ugyanis, hogy Sárándtól Szepesig gyaloglova végignézem az útbaeső szikeseket téli énekesmadarak reményében. Bár az út fel van fagyva, úgy össze is van dágványozva, hogy nem tudok bemenni rajta autóval. Így ismét a kövesút szélén hagyom a kocsit, és elindulok a ködben a tározó felé. A látótávolság nem nő, inkább csökken, a tavaknál már nem látom a medencék túlsó partját sem. Elballagok ugyan a betonhídig, de annyira ingerszegény a környezet, hogy leteszek eredeti tervemről és Városréti és Szilasi legelők bejárásánál maradok. A ködben egyszerre ismerős hangokat hallok: a "néma" bütykös hattyúk szólnak. Bár a tározó többi része befagyva, de itt nem hagyják a madarak. Többen vannak, mint bármikor: a tizenhat(!) madár pedig úgy vetődik a jeges vízbe, hogy azt Schirilla György is megirigyelné. Egy képre sajnos nem férnek rá, mint ahogy a jeges fürdőt sem tudom videóra venni, mert a madarak úgy döntenek: a produkciót nem a nyilvánosságnak szánják. Marad egy kis hangulatfotó:

A Városréti legelőre érve végre a Nap is előbukkan:

Reménykedem, hogy téli kenderikék vagy hósármányok is megörvendeztetnek majd, de nem. Marad a zúzmara által kreált látvány, amivel nehéz betelni:

Sajnos a napsütés nem sokáig tart. Egy-két fotót még készítek a legelőről:

no meg kedvenc vadkörtefámról:

.. de aztán újra elnyel a szörke felhő mindent. Elindulok ég a Szilas felé is, de erről a helyről most bátran írhatom: ahol a madár sem jár... (Előtte egy guvat legalább felvisított a Kösely medrében, hogy madaras élményeim is legyenek.)

Szóval a téli énekesek ezúttal (is) elmaradtak:-((

Még egy tizenhat példányos búbos pacsirta csapat hoz egy kis változatosságot, meg két citromsármány. Ezeket azonban már az autóból számolom, mert az idő így is gyorsan eltelt. A 47-es úton már ragyogó napsütésben haladok hazafelé, miközben az út menti fákról csak úgy szikráznak a zúzmarák!

Téli kócsagok

Most végre nem lehetett okom a panaszra. Remek téli napsütésben jártam végig a Tócó partját a Vértesi úttól a Szikgátig. Kemény fagy volt, de nem bántam a didergést sem, mert abban bíztam, hogy a be nem fagyott vizű patak ezúttal is oázist jelent a madarak számára. Nem is tévedtem. Először ebbe a kékes rétihéjába futottam bele. Elég váratlanul, de azért így is jobb kép lett, mint legutóbb..

A leggyakoribb ragadozó persze az egerészölyv. Mindenfelé látni üldögélő vagy átrepülő példányokat.

Az elmaradhatatlan erdei cankók legtöbbször úgy tűnnek csak fel, amint hangos kiáltással nekiiramodnak előttünk és már csak a fehér farcsíkjuk villan...

Egy csapat seregély most is megörvendeztet. Fenyőrigókkal együtt jöttek egy kis mirelit-zsúrra: A fákon megült havat úgy csipegették, mintha ez lenne a világ legjobb eledele.

Ezúttal két kócsag is a Tócóban múlatta az időt. Milyen ritkaságszámba ment még akár néhány éve is egy-egy kócsagot megpillantani Debrecenben! Most meg már rendszeres telelővé válnak városunkban. Január 17-én, amikor a Tócó felsőbb szakaszai sem voltak befagyva, egy példány a Bartók Béla út közelében halászott a patakban. Innen korábban még nem volt adata a fajnak. Most meg még röpképeket is tudok készíteni erről a példányról. Ez sem rossz...

... de ennek a képnek örültem igazán:
Aztán a kócsag téma még egy új elemmel is gazdagodott:

Végül legyen még egy fenyőrigó is búcsúzóul. Az elmúlt szombaton (16-án) Nyírábrányban lepett meg bennünket több ezer példány a téli vendégből. Tegnap óta pedig már a Tócóskertben vendégeskedik legalább ezer madár. A Vértesi út környékén csak egy kisebb, 80-100 példányos csapat mozgott, varjakkal illetve a már említett seregélyekkel. Az autóhoz gyalogolva aztán a híd alól még a hegyi billegető is előkerült. Bár semmi extra, de szép reggel volt így is!

Ha sütött volna a Nap...

Ez járt ma reggel a fejemben, miután lencsevégre kaphattam az alábbi, Tócón átkelő őzet. Mert napsütésben, jó fényben ebből akár egy kiváló kép is lehetett volna. Így azonban csak egy dokumentum. Az őzbakot egyébkén követte a két suta is: miután meggyőződtek, hogy semmi veszély nem fenyegeti őket.

BUÉK

Boldog új évet kívánok minden kedves blogolvasómnak! Remélem, 2010-ben is találkozunk!

(A kép ma reggel készült a már ismert helyen) Ma ismét előkerült az egyik hegyi billegető, de nagy kócsag, szürke gém, erdei cankó és kékes rétihéja is színesítette a mai kiruccanást.