Barázdabillegető és holló

A szeméttelep melletti vízállás újra fagyott volt. A ködös, párás időben alig vettem észre, hogy madarak állnak a jégen, mégpedig jórészt viharsirályok néhány dankával. 

Már a múltkor szem elé került egy barázdabillegető itt a Tócón, de most pár pillanattal tovább láthattam, így dokumentálni is sikerült az első hazatérőt:

Néhány kisebb énekes (ciengék, őszapó, vörösbegy, erdei pinty, stb.) után váratlan meglepetés ért: találkoztam a legnagyobb hazai énekessel is. Mielőtt félreértené valaki: nem az X faktor valamelyik döntősével hozott össze a sors a debreceni szeméttelepen, hanem egy hollóval. (Amely madár bizony énekesnek számít, de hát nem is kell ezen csodálkozni a mai világban...) Ha a napsütés is velem van, akkor gyönyörű röpképet tudtam volna készíteni az alacsonyan átrepülő madárról, de így csak dokumentálni tudtam a ritka debreceni vendéget:

Találkozás Lutrával

 Érdekesen indult a mai nap. Ezúttal Mikepércs felől közelítettem meg a Tócó-Kösely menti tározót, többféle tervvel a tarsolyomban:-) Először is vízimadárszinkront is akartam végezni, másodszor a tározótól északra lévő, Debrecen határába eső szikeseken akartam téli énekeseket keresni.
Amíg a földúton (Cserepes dűlőn) ballagtam a gátőrház felé, még megvolt a reményem mindkét elképzelésemre.

Egy szép napkelte miatt azért meg kellett állnom:

A földön gomolygó füstöt persze nem a Nap tüze okozta, de szabad asszociációval még ezt is lehetne képzelni: ("Ég a napmelegtől a kopár szik sarja"). Melegem nem volt persze, de nem is fáztam, mert jól felöltöztem. Kb. mínusz 6 fok lehetett, itt a határban talán még hidegebb. 

A fagyott belvízen a kelő nap sugarai arany-vörös színekkel tükröződtek vissza:

Nos, a víztározót bejárva megállapíthattam, hogy az első tervem biztosan nem válik ma valóra.  A teljes tározó jég alatt volt, így vízimadarakkal nem is találkoztam.  Ráadásul szokatlanul nagy csend uralta a vidéket, míg a gáton ballagva a csatorna vizében egyszer csak egy sötét árnyat vettem észre. Vidra!!! Szerencsémre nem látott meg, szerencsétlenségemre viszont olyan gyenge fények voltak még csak, hogy eleinte egyetlen épkézláb képet sem sikerült róla készítenem. Ráadásul a naplemente fotózás közbeni kísérletezéskor használt alá-fölé exponálási lehetőséget elfelejtettem kikapcsolni, így egész sereg képem egyből használhatatlan volt:-( 

Lutra eközben időről időre lebukott a lékbe, majd kimászva a jégen rágcsált valamit. 

A gép lencséjén keresztül nem is láttam tisztán, hogy mit, de a kép nagyításakor már ki lehetett venni, hogy egy béka az áldozat:

 Míg a víz alatt haladt a vidra folyamatosan északi irányba a csatornában, én a szárazföldön igyekeztem utána. De csak addig, míg ki nem bukkant újra a vízből, ekkor én is mozdulatlanná próbáltam dermedni és csak a fényképezőgép exponálógombja mozdult újra meg újra. Ismét lebukás, ismét indulás. Közel egy félórán át játszott az idegeimmel a halak (és mint látjuk: békák) réme. A legbosszantóbb az volt, hogy a napfény lassan mindent beterített, csak a csatorna jegére vetett még mindig árnyékot a parti növényzet, így a vidra szinte sohasem került jó fénybe.

Amikor meg minden ideális lett volna, akkor meg elérte őkelme a csatornának azt a részét, amelyen már nem nagyon volt nyílt vízfelület, így hiába fotóztam volna, a sűrűben csak a nádszálak mozgása mutatta, hogy épp merre jár. Pedig kezdett volna alakulni a jó kép:

 

 Miután kelletlenül búcsút vettem a vidrától, ránéztem még a szikesekre is. Itt jó sok víz volt (félig fagyott állapotban), így sem téli kenderikével sem hósármánnyal nem bővült ma a fajlistám. Mégsem lehettem elégedetlen, hiszen fokozottan védett emlőssel azért nem mindennap találkozik az ember!
Hazafelé menet egy pár perces kitérőt tettem a Vértesi úton, ahol most sikerült az, ami legutóbb nem: 

Megörökítettem egy példányt az út szélén veszteglő egerészölyvek közül.

Madarak mindenütt

A címben már össze is foglaltam a mai nap tapasztalatát. Ugyan csak egy szabad órám volt, de minden adott volt hozzá, hogy azt egy kis madarászással (meg fotózással) töltsem. Egyrészt a reggeli fagy nyomán ismét járhatóak voltak az erdei utak, másrészt ragyogó napsütésben kaphattam lencsevégre az elém kerülő szépségeket. (Még jó, hogy nem hallgattam a Tiszántúlon egész napos ködöt jósoló meteorológusokra és magammal cipeltem a fényképezőt!) A vasútállomás mellett elsőként egy barátcinege tűnt fel:

A vasút túloldalán pedig az első (fotózható) madár ez az ökörszem volt. Egyik sem könnyű téma, az örökké izgő-mozgó jószágokról többnyire életlen kép készül vagy épp takarásban vannak és ezért nem lehet őket fotózni, ezért megragadtam a pillanatot:

Kezdem azt hinni, hogy nincsenek is már rövidkarmú fakuszok, csak hegyik! Legalábbis amióta Bocskaikertben sikerült közelebbről szemügyre vennem őket, azóta mindegyik az elvileg ritkább faj példányának bizonyult. Ez a ma elém került példány sem kivétel: (elég csak a hosszú karomra pillantani!)

Az erdő fényeiben még az alábbi termések is különleges hatásúak voltak. Bevallom, fejtörést okozott, hogy milyen fához is tartozhatnak... Bár felmerült a szilfa is lehetőségként, valószínűleg az alásfa termése lehetett inkább. Köszönet Tóth István Zsoltnak a határozásért! (Úgy rémlik egyébként, hogy néhány éve ugyanez a növény már megizzasztott egyszer, akkor a Gúthi erdőben találkoztam vele, és szintén fogalmam sem volt, hogy micsoda. Majd előkeresem az ott készült fényképeket a fa leveleiről.)

A fák között sétálva a már szinte elmaradhatatlan őszapók is felbukkantak. Egyikük egészen közel merészkedett, sajnos csak egy pillanatig maradt előttem. 

A cinegék is mindig ámulatba ejtenek művészi tornamutatványaikkal:

Az éjszakai köd és a fagy most is hozott létre zúzmarákat. Persze már korántsem olyan látványos csodákat, mint decemberben, a délelőtti napsütésben ráadásul ezek is hamar elolvadtak. A reggeli séta során egyre-másra potyogtak a jéggolyócskák a fákról, amelyek a napfényben csillogva úgy hevertek az erdei avarban, mint  valami üveggyöngyök.

Persze az ágakon sem mutattak rosszul:

Jó lenne egyszer közeli képet készíteni egy fenyőpintyről. Ezúttal majdnem sikerült, ha a mostani távolságot meg tudtam volna felezni, akkor már elégedett lettem volna. Így inkább kedves, mint jó fotó lett belőle:

A slusszpoént a végére hagyom. A piros csészegomba számomra eddig a gombahatározó könyvekből ismert furcsa látványosság volt csak. Erre ma "belebotlottam" egy egész seregnyibe! Persze hogy meg kellett örökíteni, de a meglepetés csak azután jött, hogy végignéztem a fotókat. Ez a csészegomba egészen szív formájú. Mivel a szokásos Bálint napi bóvlidömping már javában zajlik, jót mosolyogtam magamban, hogy egy ilyen apró csoda hevert előttem az avarban. Ráadásul ez még szép is volt!

Amikor a hegy(i) megy Mohamedhez

Ma igazán Mohamedként érezhettem magam. Nem én mentem a hegyhez (vagyis a hegyi fakuszhoz), hanem ő jött hozzám. Alig léptem ugyanis ki lyukasórám alatt az iskolából, a sportpály és a vasút közötti fákon legalább három példányba botlottam az érdekes madárból. Bár még napsütés is volt, nem volt könnyű a fotózás (nem is igazán sikerültek a képek...) mert rendkívül izgatott módon, ide-oda kutatva, repülve nyüzsögtek előttem. Hogy mégis legyen róluk dokumentum, beválasztottam két képet:

Ez sem egy százas, de határozásra alkalmas kép lett:

A vasút túloldalán is nagy mozgás volt: harkályok, fenyőpintyek, szajkók voltak a legjellemzőbbek, de éneklő kenderikéket is sikerült találnom. Jó nagy távolságról készült az alábbi kép (tényleg csak mutatóba és elnézést a minőségért...)

Fakusz helyett billegető

Ha nem fakusz, akkor billegető! Mármint szintén hegyi. Ezen a télen nem volt jellemző a faj a Szikgáton, pedig tavaly több példány is telelt a területen. Ma viszont belefutottam egybe. Sajnos fotózni nem nagyon tudtam, ez a bizonyítékkép készült csak (bizonyítékképp:-)

A vízről felszállni egy szürke gémet, a Tócó partján pedig még egy magányos seregélyt is láttam. Lehet tanakodni, hogy ezek most áttelelők vagy korai érkezők voltak inkább?

Két havasi pityeren meg három erdei cankón kívül más érdekes nem is akadt itt. Mivel volt még egy kis időm, ezért délebbre is lesétáltam. Itt egy függőcinege fészekre bukkantam, ami csak ilyenkor tűnik fel, amikor lombjuk nélkül, csupaszon mutatkoznak a fák.: (Itt konkrétan nem is tudtam a faj fészkeléséről, pár száz méterrel délebbre, a Lovász-zugi tavaknál már igen.) 

A Vértesi úton parkoló autóhoz visszaballagva még akadtak látnivalók. Előbb egy balkáni fakopáncs jelent meg az út széli fa törzsén...

... majd egy egerészölyv adott témát. Sok van most belőlük, de azért elég félénkek, még autóból sem könnyű őket fotózni:

Az útszéli cserjéken pedig őszapók, meggyvágók, zöldikék, cinegék és verebek osztoztak, de persze a tengelicek sem maradhattak el. Egyikük bátorkodott portrét is állni, ezúttal ennyi sikeredett:

Ebéd után a családdal még a Vekeri tóra kirándultunk egyet. Míg a jég alatt lévő tavat körbejártuk (az úton persze sár volt inkább, csak hogy ne legyen kényelmes a túra...), sok süvöltőt, őszapót meg két harkályt is láttunk. A legnagyobb élményt azonban a ma előfordult legkisebb madár jelentette. 

Egy ökörszem, amely a tószegélyben keresgélt és a félellenfényben pár pillanatig hagyta is fényképezni magát: