Találkozás Lutrával

 Érdekesen indult a mai nap. Ezúttal Mikepércs felől közelítettem meg a Tócó-Kösely menti tározót, többféle tervvel a tarsolyomban:-) Először is vízimadárszinkront is akartam végezni, másodszor a tározótól északra lévő, Debrecen határába eső szikeseken akartam téli énekeseket keresni.
Amíg a földúton (Cserepes dűlőn) ballagtam a gátőrház felé, még megvolt a reményem mindkét elképzelésemre.

Egy szép napkelte miatt azért meg kellett állnom:

A földön gomolygó füstöt persze nem a Nap tüze okozta, de szabad asszociációval még ezt is lehetne képzelni: ("Ég a napmelegtől a kopár szik sarja"). Melegem nem volt persze, de nem is fáztam, mert jól felöltöztem. Kb. mínusz 6 fok lehetett, itt a határban talán még hidegebb. 

A fagyott belvízen a kelő nap sugarai arany-vörös színekkel tükröződtek vissza:

Nos, a víztározót bejárva megállapíthattam, hogy az első tervem biztosan nem válik ma valóra.  A teljes tározó jég alatt volt, így vízimadarakkal nem is találkoztam.  Ráadásul szokatlanul nagy csend uralta a vidéket, míg a gáton ballagva a csatorna vizében egyszer csak egy sötét árnyat vettem észre. Vidra!!! Szerencsémre nem látott meg, szerencsétlenségemre viszont olyan gyenge fények voltak még csak, hogy eleinte egyetlen épkézláb képet sem sikerült róla készítenem. Ráadásul a naplemente fotózás közbeni kísérletezéskor használt alá-fölé exponálási lehetőséget elfelejtettem kikapcsolni, így egész sereg képem egyből használhatatlan volt:-( 

Lutra eközben időről időre lebukott a lékbe, majd kimászva a jégen rágcsált valamit. 

A gép lencséjén keresztül nem is láttam tisztán, hogy mit, de a kép nagyításakor már ki lehetett venni, hogy egy béka az áldozat:

 Míg a víz alatt haladt a vidra folyamatosan északi irányba a csatornában, én a szárazföldön igyekeztem utána. De csak addig, míg ki nem bukkant újra a vízből, ekkor én is mozdulatlanná próbáltam dermedni és csak a fényképezőgép exponálógombja mozdult újra meg újra. Ismét lebukás, ismét indulás. Közel egy félórán át játszott az idegeimmel a halak (és mint látjuk: békák) réme. A legbosszantóbb az volt, hogy a napfény lassan mindent beterített, csak a csatorna jegére vetett még mindig árnyékot a parti növényzet, így a vidra szinte sohasem került jó fénybe.

Amikor meg minden ideális lett volna, akkor meg elérte őkelme a csatornának azt a részét, amelyen már nem nagyon volt nyílt vízfelület, így hiába fotóztam volna, a sűrűben csak a nádszálak mozgása mutatta, hogy épp merre jár. Pedig kezdett volna alakulni a jó kép:

 

 Miután kelletlenül búcsút vettem a vidrától, ránéztem még a szikesekre is. Itt jó sok víz volt (félig fagyott állapotban), így sem téli kenderikével sem hósármánnyal nem bővült ma a fajlistám. Mégsem lehettem elégedetlen, hiszen fokozottan védett emlőssel azért nem mindennap találkozik az ember!
Hazafelé menet egy pár perces kitérőt tettem a Vértesi úton, ahol most sikerült az, ami legutóbb nem: 

Megörökítettem egy példányt az út szélén veszteglő egerészölyvek közül.