A tavasz tizenhét pillanata...

A tegnapi egész napos esőzés során nem is gondolhattam madarászásra. Ma viszont már nem jósoltak esőt, így végre felkereshettem a Tócó-Kösely menti tározót. Bár hűvös volt és erős szél, mégis érezhető már a tavasz közelsége. Ha nem is tizenhét, de jónéhány pillanatát tetten értem a kikeletnek. Már útközben láttam például egy szarkát fészekanyaggal a csőrében repülni. (1. pillanat:-)

A Városrétig csak hatalmas sár várt, de a legelőn már tetten érhető volt a kikelet: bíbicek jajgattak, pacsirták énekeltek, seregélyek röpködtek. (A tavasz második, harmadik és negyedik pillanata:-)). A nagy vízálláson pedig egy öreg és egy imm. bütykös hattyú úszkált. Továbbsétálva újabb tavaszi  hangulatnak lehettem szemtanúja: a mezei nyulak kergetőzésének (5. pillanat):

Sokáig ügyet sem vetettek rám, sajnos a borult idő miatt mégsem sikerült jobb képet készítenem róluk:

A tározón néhány tőkés réce, egy csapat fütyülő réce és egy pár kerceréce tartózkodott. Kilenc, majd később nyolc szárcsa hozott még némi életet a tájba. A gáton fenyőrigók szedegettek, majd közeledtemre felrebbentek. Ugyanitt egy csillaggombát is felfedeztem, sajnos még nem sikerült meghatároznom, de dolgozom az ügyön... (Aki tudja, az persze megírhatja a faj nevét!)

A Városréti legelőn látott - majd onnan elszállt hattyúk - is megkerültek. Nem sokkal később még a nap is kisütött, de az alábbi röpkép még borult időben készült:

Sajnos kis idő múlva a nap újra elbújt... Mivel az autó messze volt, a sártenger pedig sok idővesztességet okozott, ideje volt visszafelé vennem az irányt. A tározó előtti csatorna mellett érdekes kompozícióra bukkantam:

Ez a népnyelv által békanyálnak hívott képződmény (fonalas zöldmoszat) minden csúfsága ellenére szerintem hordoz magában valamilyen esztétikumot. Talán a tegnapi eső hatására jelentek meg rajta ezek a körkörös nyílások, ami most ennyire izgalmassá tette a békanyálat az objektíven keresztül.

Ha már lehajoltam, mást is észrevettem: Harmatcseppeket. Mivel víz folött álltam, nem volt mód arra, hogy lehasaljak, állványra szereljek, így csak kézből exponálva próbáltam megörökíteni az apró szépséget:

Kevésbé szép, de érdekes látvány (és a tavasz 6. pillanatának is beillik) a következő:

Ez a tavaszi esőzésekkor nyálkás masszává duzzadó kékmoszat, a Nostuc communae telepteste. Nyári kánikulában ez fekete "pernyeként" tűnik fel a szikes gyepeken, most azonban a fenti képet mutatja.

A Városréten még két átszálló daru okozott némi meglepetést. (7. pillanat), majd egy újabb madarat megpillantva egy fejtörő jutott eszembe: 

Nevezetesen az, hogy ha az ember tél végén, őszülő fejjel meglát egy nyári ludat, azt lehet-e a tavasz jelének tekinteni....??!

Amint a 47-esen autóztam hazafelé, még a hosszúpályi leágazás előtt volt egy érdekes élményem: Az út melletti belvízen két öreg hattyú úszkált méltóságteljesen. Ők is bütykösök voltak, így nem álltam meg fotózni, de láttam, hogy a többi autós is felkapja a fejét a közúton nem mindennapi látványra:-)

Délelőtt még nagyapámhoz is átsétáltunk a lányokkal. Csak azért, hogy legyen még egy igazi tavaszi pillanat, megörökítettem a kertben nyíló  hóvirágot is: (A tizenhéthez hiányzó pillanatokat pedig keressék meg az olvasóim!)

Az utolsó hó jogán...

Reggel fél hétkor még az volt a tervem, hogy felderítem a szepesi határt (ezúttal Mikepércs felől közelítve) hósármányokat keresve. Aztán kiálltam a garázsból és megláttam, hogy kb. 5-6 centis friss hó fed mindent. Változtatni kellett az erdeti elképzelésemen, mert félő volt, hogy a behavazott mikepércsi téeszúton vagy felakadok egy kátyúban vagy olyan sokat kell gyalogolnom majd, hogy az nem fér bele a mai (fél) délelőttbe. (Az a variáció, hogy esetleg már el lehet takarítva a hó, fel sem merült bennem:-)

Így aztán a kocsit letettem a Köntösgátsoron és gyalog jártam végig a Tócó egy szakaszát, az itteni legelőt és a Gyékényest. Madarakból a felhozatal elég gyér volt: egerészölyv, zöldikék, meggyvágók, cinegék, tengelicek...

Ráadásul hó és havas eső váltakozva próbálta benedvesíteni a távcső és a fényképező lencséit, így még fotózni is alig tudtam...

Valamit azért igyekeztem így is megörökíteni a téli tájból. Ki tudja, lehet, hogy már a fehér évszak utolsó nekiveselkedésének lehettem ma tanúja?

Fényképeztem...

...egy behavazott mácsonyát:

... téli csendéletet a Gyékényesben:

... és egy szép csipkebogyót!

Ilyenkor még az antropogén környezetben

kevésbé mutatós Tócó patak is szebb arcát fordítja felénk:

(Amig a patak partján a kocsihoz ballagtam visszafelé, még egy erdei cankót is sikerült felfedeznem.)

Havasi pityer

Ma reggel csak egy gyors kiruccanásra volt időm. Megálltam autóval a Vértesi úti híd mellett és vártam, hogy majd csak bejön valami az objektív elé. Nem jött... Mindössze a túlsó parti fán ücsörgő havasi pityert sikerült megörökítenem. Sajnos, kissé messze volt...

Az első barázdabillegető!

Az előzményekhez tartozik, hogy mivel ma reggel kicsivel több időm volt (másfél óra a szokásos 30-40 perc helyett) ezért gondoltam, hogy meglátogatom a szepesi határt. A Sárga dűlő végén egy darabig még voltak is nyomok a hóban, később azonban semmi... A járatlan úton nem is mertem továbbautózni. A szikesek pedig még innen messze voltak. Mégsem a lustaság ösztökélt arra, hogy az autóban maradjak, hanem az a borjú nagyságú kutya, amely szabadon kóborogva acsarkodott rám. Így aztán gyors tolatás, versenyrükverc a "vadborjúval" és vissza a Szepes tábláig. Itt támadt egy újabb gondolatom, ami majdnem olyan "nyerő" lett, mint az első...

A Lovász zugi tavak melletti dűlőn akartam eljutni a Tócó Vértesi úti szakaszáig. (Csak hogy ne kerüljek olyan nagyot...) A havas úton az elején még könnyen haladtam, a végén azonban már csak a gondviselésen múlt, hogy nem akadtam el... Végül azonban csak eljutottam a "Tócókanyarig", és megérte, már a látvány miatt is.

A Nap hol kisütött, hol elbújt. Gyalogoltam felfelé a parton és közben próbáltam lencsevégre kapni a látnivalókat. Az elmaradhatatlan erdei cankók közül most is találkoztam vagy hárommal.

Ahol a múltkor a fekete harkály lepett meg, most egy zöld küllő hím fogadott. Nem túl gyakran kerül elém, fényképeznem meg még sohasem sikerült. Így ennek a távoli képnek is örülök:

A fenyőrigók le- lemerészkedtek a vízhez inni...
... no meg vagy 10 havasi pityer. (Őket már nehezebb fotózni, nem is sikerült ma.)Volt viszont ma egy váratlan vendég is! Nekem idén az első barázdabillegető:
Visszafelé gyalogolva a betonplatóról készítettem pár képet a környékről. Közben tűnt fel ez az őzbak, amely szintén képre kívánkozott...
Majd vagy háromszáz példány énekesmadár tűnt fel. Kenderikék serege volt, ennyit én még nem láttam a Tócóvölgyben!!! (Társult hozzájuk néhány mezei veréb is, a közelben meg nádi sármányok időztek.) Egy kép a felrebbenő csapat egy szeletéről:
Ez meg egy magányos kenderikéről: (A Nap már nem sütött úgy, ahogy kellett volna:-(

Merülés előtt

No nem Vörös-tengeri búvárkalandjaimról mesélek majd - ilyenek nincsenek is:-) - hanem arról a kellemetlen érzésről, amikor rájöttem ma, hogy nincsenek nálam tartalék akkumulátorok.

Pedig ez alapvető szabály: ha gép van nálam, akkor pótaksi is legyen! Szóval ma mégsem volt. Épp a szeméttelep dombjának vetési varjakból kirakott mintázatát csodáltam és próbáltam megörökíteni...

... amikor jelzett a gép, hogy hamarosan elfogy a szufla. Ezt a csapat fenyőrigót azért még megörökítettem, majd próbáltam "spórolni" az energiával. Ez nem megy másképp, mint kíbírni, hogy csak a legjobb, legérdekesebb témára exponáljak. Na de melyik a legjobb? Lehet, hogy öt perc múlva még érdekesebb dolog kerül az utamba? Rám repül egy ritkaság és nem tudom lefotózni???

Persze, hogy nem könnyű a dilemma. A Szikgát fellé ballagva hirtelen ismerős kiáltás hallatszik: fekete harkály. Ráadásul nem is túl messzire száll le: muszáj próbálkoznom, még ha árnyékban is van a madár feje:

Még mindig bírja a gép, pedig a kemény fagy nem javítja az esélyeket. Végül azonban az idő telik el hamarabb, indulnom kell a vonathoz. A kocsiba pakolás előtt azért bekukkantok a híd alá. És íme, ott a hegyi billegető, és ezúttal (talán először) napfényben fürdik! Most már az idő is szorít, az akkumulátorral sem kell spórolnom, így aztán minél többet próbálok exponálni. A szög nem tökéletes - kissé felülről látok a madárra - de azért sikerül kihoznom a legtöbbet a lehetőségekből. (És végül le sem merülök...)

Én és az árnyékom

Köd előttem, köd utánam

Derült, napos idő. Ezt jövendölték mára az időjósok, akiket profán megjelöléssel ma már csak meteorológus néven illetnek. De a ködről egy szót sem szóltak!

Amint autóval suhanok Sáránd felé a tejfehér masszában, még reménykedem: hamar felszáll majd, és nem lesz eredménytelen a mai utam. Azt tervezem ugyanis, hogy Sárándtól Szepesig gyaloglova végignézem az útbaeső szikeseket téli énekesmadarak reményében. Bár az út fel van fagyva, úgy össze is van dágványozva, hogy nem tudok bemenni rajta autóval. Így ismét a kövesút szélén hagyom a kocsit, és elindulok a ködben a tározó felé. A látótávolság nem nő, inkább csökken, a tavaknál már nem látom a medencék túlsó partját sem. Elballagok ugyan a betonhídig, de annyira ingerszegény a környezet, hogy leteszek eredeti tervemről és Városréti és Szilasi legelők bejárásánál maradok. A ködben egyszerre ismerős hangokat hallok: a "néma" bütykös hattyúk szólnak. Bár a tározó többi része befagyva, de itt nem hagyják a madarak. Többen vannak, mint bármikor: a tizenhat(!) madár pedig úgy vetődik a jeges vízbe, hogy azt Schirilla György is megirigyelné. Egy képre sajnos nem férnek rá, mint ahogy a jeges fürdőt sem tudom videóra venni, mert a madarak úgy döntenek: a produkciót nem a nyilvánosságnak szánják. Marad egy kis hangulatfotó:

A Városréti legelőre érve végre a Nap is előbukkan:

Reménykedem, hogy téli kenderikék vagy hósármányok is megörvendeztetnek majd, de nem. Marad a zúzmara által kreált látvány, amivel nehéz betelni:

Sajnos a napsütés nem sokáig tart. Egy-két fotót még készítek a legelőről:

no meg kedvenc vadkörtefámról:

.. de aztán újra elnyel a szörke felhő mindent. Elindulok ég a Szilas felé is, de erről a helyről most bátran írhatom: ahol a madár sem jár... (Előtte egy guvat legalább felvisított a Kösely medrében, hogy madaras élményeim is legyenek.)

Szóval a téli énekesek ezúttal (is) elmaradtak:-((

Még egy tizenhat példányos búbos pacsirta csapat hoz egy kis változatosságot, meg két citromsármány. Ezeket azonban már az autóból számolom, mert az idő így is gyorsan eltelt. A 47-es úton már ragyogó napsütésben haladok hazafelé, miközben az út menti fákról csak úgy szikráznak a zúzmarák!

Téli kócsagok

Most végre nem lehetett okom a panaszra. Remek téli napsütésben jártam végig a Tócó partját a Vértesi úttól a Szikgátig. Kemény fagy volt, de nem bántam a didergést sem, mert abban bíztam, hogy a be nem fagyott vizű patak ezúttal is oázist jelent a madarak számára. Nem is tévedtem. Először ebbe a kékes rétihéjába futottam bele. Elég váratlanul, de azért így is jobb kép lett, mint legutóbb..

A leggyakoribb ragadozó persze az egerészölyv. Mindenfelé látni üldögélő vagy átrepülő példányokat.

Az elmaradhatatlan erdei cankók legtöbbször úgy tűnnek csak fel, amint hangos kiáltással nekiiramodnak előttünk és már csak a fehér farcsíkjuk villan...

Egy csapat seregély most is megörvendeztet. Fenyőrigókkal együtt jöttek egy kis mirelit-zsúrra: A fákon megült havat úgy csipegették, mintha ez lenne a világ legjobb eledele.

Ezúttal két kócsag is a Tócóban múlatta az időt. Milyen ritkaságszámba ment még akár néhány éve is egy-egy kócsagot megpillantani Debrecenben! Most meg már rendszeres telelővé válnak városunkban. Január 17-én, amikor a Tócó felsőbb szakaszai sem voltak befagyva, egy példány a Bartók Béla út közelében halászott a patakban. Innen korábban még nem volt adata a fajnak. Most meg még röpképeket is tudok készíteni erről a példányról. Ez sem rossz...

... de ennek a képnek örültem igazán:
Aztán a kócsag téma még egy új elemmel is gazdagodott:

Végül legyen még egy fenyőrigó is búcsúzóul. Az elmúlt szombaton (16-án) Nyírábrányban lepett meg bennünket több ezer példány a téli vendégből. Tegnap óta pedig már a Tócóskertben vendégeskedik legalább ezer madár. A Vértesi út környékén csak egy kisebb, 80-100 példányos csapat mozgott, varjakkal illetve a már említett seregélyekkel. Az autóhoz gyalogolva aztán a híd alól még a hegyi billegető is előkerült. Bár semmi extra, de szép reggel volt így is!