Hegyi fakusz

Ha mínusz 10 fokos hideg van és minden csupa zúzmara, akkor megéri rááldozni egy (lyukas)órát a bocskaikerti erdőre. Ezúttal mégsem a táj szépsége ragadott magával, mert az ágakon is nagy volt a nyüzsgés : csuszkák, cinegék, harkályok szorgoskodtak mindenütt. Nem maradtak el a szokásos süvöltők sem, de a fények miatt igazából csak a közelre merészkedő madarakat volt érdemes fotózni. Sütött ugyan a nap, de valahol a ködtakaró fölött, így aztán rajtam nem segített...

Ez a vörösbegy nem volt túl messze:

De aztán hamar odébbállt:

A legizgalmasabb mégis a fakusszal való találkozásom volt. Telente a hegyi fakusz nem is olyan ritka az Alföldön, mint gondolnánk. Ritkán nyílik viszont alkalom a pontos határozásra, a téli hangok - legalábbis számomra - nem egyértelműek, a vizuális bélyegek meg olyan nehezen észrevehetők, hogy emiatt sok megfigyelésem csak "fakusz"-ként kerül be a madarásznaplómba. Most viszont sikerült egészen közelről fényképeket készítenem egy példányról, és ez egyértelműen a Certhia familiaris, azaz a hegyi fakusz! Az erős, világos szemsáv, a szárnymintázat kiszögellése és a fehér has is jó bélyeg, akárcsak a rövidebb csőr:

Ezen a fotón meg jól látszik a hosszú hátsó karom is, ami még biztosabbá teszi a mai határozást:

Nagyon figyeltem és füleltem a barátcinegékre is. E faj példányai ma jóval több egyeddel képviselték magukat a környéken, mint korábban. A hozzá nagyon hasonló kormosfejű cinegét azonban nem sikerült felfedezni közöttük. De hát minden nem sikerülhet...

Vendégek és állandók

Ma délelőtt a családdal ellátogattunk a botanikuskertbe. Nem volt túl nagy madármozgás, de azért sikerült rábukkanni egy közép fakopáncsra:

Ezúttal még nála is érdekesebb volt azonban egy léprigó, amely - tőle szokatlan módon - nem a fakoronában, hanem egészen "földközelben" tartózkodott és így közelebbi felvételek is készülhettek róla. Bevallom, gondolkodóba ejtett, hogy nem-e áttelelő énekes rigóval van dolgom, hangot ugyanis nem adott a madár. 

De a pofa mintázata, a hosszabb fark, a hason lévő pettyezés alakja mind a léprigóra jellemző volt, így ezúttal ismét a téli vendégről készíthettem képeket:

Később ebéd után anyósoméknál még szánkóztunk is a gyerekekkel. Az utcában jobbára csak cinegék mozogtak, sikerült egy kék..

.. és egy széncinegét is lencsevégre kapnom:

Tócóvölgyi tél

Sok mindent terveztem erre a hétvégére. Egyrészt szerettem volna lebonyolítani a Mindennapi Madaraink Monitoringjának téli számlálását, meg jó lett volna ránézni a szepesi szikesekre is. Az erős ködben azonban délelőtt nem sok értelmét láttam a próbálkozásnak, délután meg már csak egy rövid kiruccanást engedhettem meg magamnak. Így a környékbeli élőhelyeket jártam végig - meglehetősen nosztalgikus hangulatban, hiszen tulajdonképpen itt kezdtem madarászni is - majd' 25 évvel ezelőtt... 

Kerékpárral mentem, de a -8 C-os hideg a szélcsend és a megfelelő réteges ruházat miatt nem volt elviselhetetlen. A Gyékényesben kezdtem. Ez egy második világháború bombatölcsér, ami kis mérete ellenére gyakran tartogat meglepetéseket. A nevét is tőlem kapta az egyik jellemző növényéről, de nádat, ezüstfát, bálványfát, vadrózsabokrokat sőt diófát is találhatunk már benne. A terület nagyrészt víz alatt áll, legutóbb nehezen is jártam benne, de most eléggé felfagyott ahhoz, hogy ne rogyjak be minden lépésemkor...

Balkáni fakopáncs dolgozott az egyik fán, meg néhány szarkát is láttam, de nem volt különösebb madármozgás a területen. A nyomokat a hóban viszont érdemes volt megszemlélni. Egész "útkereszteződést" is fel lehetett fedezni:

Közelről nézve még egy egyszerű nyom is érdekessé vált a szélén kialakult zúzmarasortól:

A Gyékényestől északra található legelő (Hidas-lapos) vagy 150 fenyőrigó miatt már mozgalmasabb volt: Akárcsak újévkor, most is a csipkebogyókon lakmároztak:

A néha-néha kibukkanó nap fotótémával is kecsegtetett. A zúzmara önmagában is szép látvány volt, hogy ebből mit sikerült visszaadni fényképen, az már más kérdés. Próbálkoztam ismét héjakút mácsonyával...

... meg csipkebogyóval is:

Kenderikék Bocskaikertben

A címben össze is foglaltam a mai legérdekesebb eseményeket:-) 

Délután a tanulószobás gyerekekkel tettünk egy rövid sétát a közeli erdőben, ahol a szomszédos szántóföld felett vagy 150 példány kenderikét láttunk repkedni. A fákon sok erdei pinty is mozgott, közülük vagy 30 egyed is a kenderikék közé csapódott, az élesebb szeműek talán felfedezhetnek az alábbi dokumentumképen néhányat közülük:

Egyébként a beállt kemény hidegben és a tiszta időben kifejezetten jó volt terepen mozogni, 

ráadásul a fagyok miatt a földutakon is lehet közlekedni. 

Csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy mozduljon ki, ha teheti!

Revírharc fakopáncs módra

Ma reggel újra balkáni kalandom volt. És most nem arra céloztam, hogy Debrecenben úttakarítás híján gyakorlatilag tükörjég volt mindenhol és kis híján még az autót is sikerült összetörnöm:-( 

Mert ez is balkáni kaland, de a szó rossz értelmében és ez nem a blogom témájába illő jelenség. (Pedig megtöltene néhány oldalt ennek ecsetelése is...)

Bocskaikertben, lyukasórám alatt a kinti mínuszban próbáltam lehiggadni, és ott élt az igazi balkáni élmény, méghozzá a harkályok jóvoltából. A már múltkor is bemutatott fakopáncson kívül zöld küllővel, vörösbeggyel, szajkókkal, fenyőpinttyel és rigókkal is találkoztam, de dolmányos varjú és egerészölyv is gyarapította a fajlistát. A legizgalmasabb mégis a balkáni fakopáncsok revírféltő viselkedése volt. Nem doboltak, csak kisebb kiáltásokat hallatva mérkőztek meg a harkályok egymással, de több percen keresztül szemtanúja voltam a dolognak.

Sajnos az ellenfényben, a fatörzs árnyékában nem igazán lett jó felvétel a jelenségről, mégis, mint érdekességet, mellékelem a helyszínen készült képeket:

A két hím folyton egymás társaságát kereste (persze nem barátságból), és kisebb erőfitogtatással próbálta elűzni egyik a másikat. A leggyakoribb módszer az volt (mint az alábbi képen), hogy a fatörzs két oldalán megkapaszkodva a fajtárs felé  vágtak a csőrükkel:

Később olyan helyre is átszálltak együtt, ahol már jobbak voltak a fényviszonyok, de sajnos nem sokáig fotózhattam őket. Nem mintha különösebben törődtek volna velem: a revírharc során én egyáltalán nem számítottam. De egy idő után távolabbi fán kötöttek ki, majd végül eltűntek a szemem elől. 

Szerencsére még egy távoli "portrét" készíthettem egyikükről, tovább gyarapítva így a balkáni fakopáncsos fotógyűjteményemet:-)

Őzek és tengelicek

Ma reggel újra kerékpárra ültem és a "magam erejéből" vágtam neki az útnak. Első célom Szepes volt, a falu végén ugyanis tavaly volt egy fülesbagoly-telelőhely. A hideg szélben nem volt túl kellemes tekerni, ráadásul az időközben lakottá vált ház udvarán már nem találtam baglyokat. Szívesen mentem volna tovább délnek, a szepesi határba, de az arrafelé szabadon kószáló, íróasztal nagyságú kutyák nem sok jóval biztattak. Így aztán a Lovász-zugi tavak felé vettem az irányt. A medencék teljesen be voltak fagyva, csupán a dél felé húzó vetési varjak tömegei jelentettek némi változatosságot a csendes tájban. A Tócó vize persze jégmentes volt, ám ezúttal csak erdei cankók repültek fel a mederből, méghozzá öt példány. A patak partján az út elég rossz volt, ezért tolnom kellett a kerékpárt. Egyszerre a már felhagyott szeméttelep dombján két őzet vettem észre. Szerencsére a szél felőlük fújt, de a fényképező még a táskában lapult. Nem sok esély volt arra, hogy megvárják, míg összerakom a felszerelést, de végül szerencsém volt:

Míg az objektív cserével piszmogtam, még egy kékes rétihéja tojót is sikerült elszalasztanom...  Továbbsétálva    a Tócó partján, a Szikgát felé haladtam, amikor tengeliccsapat szállt le nem túl távol tőlem. Velük is "kísérleteztem":

Amilyen gyakori madarak, olyan nehéz fotótémát jelentenek, mind a megközelítés szempontjából, mind az élességállítás miatt. (Az alapvetően gömbölyded madarakra elég nehéz fókuszálni, főleg ha manuális az élesség állítás az objektíven!) 

A 4-es úton átkelve továbbra is a Tócó partján haladva kerekeztem haza, de néhány egerészölyvet leszámítva már nem láttam semmi érdekeset.

Balkáni fakopáncs

Mostanában nem nagyon került a szemem elé balkáni fakopáncs. Hogy mi ennek az oka, nem tudom. Lehet, hogy visszaszorult a faj terjeszkedése, de az is lehet, hogy csak én jártam rossz helyen:-) 

Ma viszont sikerült lencsevégre kapnom egy hím példányt Bocskaikertben. A balkáni fakopáncsot nem is olyan nehéz felismerni, hiszen a bajuszsávja nem fut a fel a tarkóig, így akár ilyen pozícióban is könnyű a határozás:

Általában jóval rózsaszínesebb árnyalatúak a balkáni alsó farkfedői, de ez itt most egy kivétel:

Annak ellenére, hogy nem a legjobb fényviszonyok között dolgozhattam, látszanak a fő bélyegek, még a nagy fakopáncsnál hosszabb csőr is érzékelhető:

Ezen a képen meg olyan "közép fakopáncsszerűnek" mutatkozik, de ez csak madár kerekre összehúzott fejéből adódik. Minden más bélyeg tipikusan a balkáni fakopáncsra jellemző.

Rétisas és vadludak

E két szóval összefoglalhatnám a mai madarásztúrám legizgalmasabb élményeit. A helyszín ezúttal ismét a Tócó-Kösely menti tározó volt, ez a Mikepércs határában található tórendszer. Korábban a szennyvízülepítésben volt szerepe, mára azonban igazi természetközeli élőhellyé vált és gyakran szolgál madártani meglepetésekkel. A legnagyobb dilemmát az jelentette, hogy merről is közelítsem meg a tavakat. Szívem szerint Debrecen felől céloztam volna meg az élőhelyet, így a gyakran kimaradó északi medencéket biztosan végigjártam volna, ráadásul a Szepes határába eső szikeseket is vizsgálhattam volna. Az olvadásnak köszönhető nagy sár azonban a klasszikus megközelítés mellett szólt, így Sáránd felől "támadtam". A kocsit a sárándi tsz-út szélén hagyva gumicsizmában nekivágtam a sártengernek. A Városréten új juhász fogadott, akivel váltottam pár szót és tovább ballagtam a tavak felé. A tórendszer előtti csatornában úgy meggyűlt a víz, hogy majdnem rövid volt a gumicsizma! Miközben átevickéltem, a nagy hápogás máris előrevetítette, hogy van élet a vízen. Százával voltak a tőkés récék, de más vízimadár nem mutatkozott. Mégis biztató volt, hogy jégmentesnek láttam a területet. Hamarosan nagy szárnysuhogással egy bütykös hattyú is elém került. Amikor legutóbb a környéken jártam, már nem találkoztam vadlibákkal, ehhez képest ma a leggyakrabban szem elé kerülő madarak voltak. Nem túl nagy csapatokban, de rendre feltűntek a hangosan kiáltozó nagy lilikek, időnként pedig néhány nyári lúd is közéjük vegyült. A képen az előbbi faj egyedei láthatók:

A fények még egészen jók voltak, így jó fotótémát jelentettek a vadludak. Sajnos igazán közeli rárepüléssel nem örvendeztettek meg, de azért így is élmény volt a találkozás:

A tervem az volt, hogy végigjárom a tározót, ám az elképzelés lassan meghiúsulni látszott. A sáros, mély talajon nehezen haladtam, és még a gátőrházat sem értem el, amikor már negyed tízet mutatott az óra. A tórendszertől nyugatra lévő távoli facsoporton ekkor egy nagy ragadozót vettem észre. A rétisas errefelé ritka vendég, így különösen megörültem az adatnak, főleg amiatt, hogy ma van az országos sasszinkron! Bár messze volt a madár, azért egy dokumentumképet még itt is megérdemel:

A gátőrházhoz érve már biztosnak látszott, hogy elfogyott az időm. Mivel a legalább egyórás visszafelé vezető utat a kocsihoz még meg kellett tennem, úgy döntöttem, hogy nem caplatok tovább a sárban, így a tórendszer északi tavait ezúttal is kihagytam a megfigyelésből. (Az még plusz 1-1,5 órát igényelt volna...) Viszont egy érdekes dolog még történt velem. A gáton a magas fűből szinte a talpam alól apró madárka rebbent fel és néhány méterre tőlem a nádban bújt meg. Nádi sármány volt, de olyan érdekes fizimiskával, hogy a biztonság kedvéért végiglapoztam otthon a határozókönyvet:

A Városréten aztán újra beszédbe elegyedtem a juhásszal, aki elmesélte, hogy 1-2 héttel ezelőtt, a még jég alatt lévő vízen a tanyája előtt furcsa, fekete-fehér színű, piros csőrű madarak szálltak le, "amik olyanok vótak, mint a níma ruca". (Néma ruca vagy kacsa=pézsmaréce). A leírás alapján valószínűleg bütykös ásóludakat láthatott a juhász, ami azért érdekes, mert nekem még téli adatom nem is igen volt a fajról! A pozitív élményeknek itt aztán vége is volt, ugyanis a kocsihoz érve észrevettem, hogy a bal hátsó kerék gumija teljesen lapos. Felfújtattam, aztán miután hiába próbáltam szerelőt találni (vasárnap lévén), igyekeztem haza, hogy mielőtt újra lenged, hazaérjek... Végül sikerült és e kellemetlen epizódtól eltekintve úgy érzem jól sikerült a mai délelőtt. Legközelebb meg valahogy be fogom járni a teljes tórendszert!!!

Köd előttem, köd utánam...

Mivel a Tócó még most sincs befagyva, elhatároztam, hogy további szakaszait is végigjárom, telelő madarak után kutatva. És ha már tegnap működőképessé tettem a kerékpárt, most is ezt választottam. A Kishegyesi úttól (a Buk-gáttól) délre egy darabig egész jól lehetett haladni a letapadt hóban, majd sajnos rosszabb szakaszok következtek. Egy nemrég létesített zsilipes csatornánál például már elég kockázatos mutatványokkal jutottam csak túl, de végül sikerült... (Táskával a hátamon, kerékpárral a vállamon egyensúlyozni egy pár centiméter szélességű, és legalább két méter magas földháton nem volt túl bölcs dolog, de visszafordulni sem akartam. Viszont megfogadtam, hogy hazafelé más utat választok:-)

A vasútnál egy kisebb csatorna torkollik a Tócóba, a jeges, havas kompozíció pedig képre kívánkozott:

Akárcsak a Tócó itteni szakasza, amely a zúzmarás fákkal, a ködbe vesző horizonttal szintén szép látványt nyújtott:

Sajnos a köd miatt nem reménykedtem igazán jó madárfotó készítésében, sőt egészen idáig madarakkal sem találkoztam. Még a 4-es út előtt, de már a vasúton túl viszont már akadt látnivaló: egy nagy kócsag repült fel a vízről, aztán tovább is szállt délkelet felé. Átkeltem a 4-es úton, majd keresztülevickéltem a Szikgáton, ahol újabb ismerős madarak kerültek elém. A havasi pityer, a sárszalonka, majd az erdei cankó ezúttal mind egyedül mutatkozott, ráadásul csak egy-egy felrepülés erejéig, így az újabb felvételek elmaradtak. Mégis úgy döntöttem, hogy előveszem a táskából a fényképezőgépet és legalább a mindenütt repkedő egerészölyveket próbálom fotózni. És milyen jól tettem! Mert a következő pillanatban egy sárgásbarna színű, gémféle madár rebbent fel a Tócó itteni szakaszáról. Bölömbika! E fajnak Debrecenből - legalábbis a városnak erről a részéről - igencsak kevés adata van. Bár a köd és a borús idő nem segítette a felvételt, de a pillanat hangulatát azért sikerült megcsípnem:-)

Sajnos a jókedvem nem sokáig tartott. Fácánvadászat folyt ugyanis a közelben,  madarászat közben egy tucat puskás emberrel találkozni pedig köztudattan nem jelent sok jót... (Még egyetlen vadász látványa is mindig rossz érzéssel tölt el...) A lövések hangjára a szeméttelep valamennyi varja egyszerre kapott szárnyra, legalább ötezerre saccoltam a számukat. Szép kis tömeg volt, talán az alábbi képen is látszik, pedig a felvétel csupán a "massza" egy részéről készült :

A szeméttelep előtt a szepesi út (Sárga dűlő) irányába toltam tovább a kerékpáromat, ami nem volt könnyű művelet. A hóval fedett keréknyomok rendre beszakadtak alattam, áldottam is az eszemet, hogy a gumicsizmát és nem a bakancsot húztam fel induláskor... Ahol jobban be volt fagyva, ott meg csúszott a jég, így aztán jobbnak láttam elcsomagolni a fényképezőgépet. Pár pillanattal később sikerült is kerékpárostól elvágódnom, de mégis úgy fogtam fel, hogy szerencsém volt, mert a felszerelésem már biztonságban volt a táska mélyén. Kiérve a műútra, végre "nyeregbe" pattanhattam ám nem sokkal később mégis meg kellett állnom. A túloldalon ugyanis egy nagy őrgébicset vettem észre. Így aztán lekászálódva a kerékpárról, újra előbányásztam  a teleobjektívet meg a gépet, és már fotózhattam is:-) Itt Szepes környékén mindig akad telelő példánya a fajnak, de mostanában ritkábban került elém, így megörültem a vendégnek:

Rendes dolog volt az "őrnagygébicstől", hogy legalább pár kocka erejéig veszteg maradt. Néhány pillanat múlva aztán mégis továbbállt, akkor már nekem sem volt más választásom: elindultam hazafelé.

BÚÉK - azaz Blogomat Úgysem Érdemes Kihagyni!

Legalábbis remélem, lesznek követői az új esztendőben is. Én újév tiszteletére elővettem a régi kerékpáromat, kissé rendbe szedtem és két keréken vágtam neki a környéknek madarász élmények után kutatva. Nem terveztem hosszú utat, a Tócó köntösgáti szakaszát jártam be. Itt volt ismét egy erdei cankó (december 28-án már belefutottam kettőbe), meg két egerészölyv keringett a közelben. A vasútvonaltól nyugatra, a "hidas" laposon százával nyüzsögtek a fenyőrigók. Egyéb csemege híján a vadrózsa terméseivel, azaz csipkebogyóval tömték magukat. (Hiába, kell a C-vitamin nekik is!) A Gyékényesben ezúttal nem nagyon mozogtak a madarak, az élénk szél miatt pedig a komolyabb makrofelvételek készítéséről is le kellett mondanom. Pedig a zúzmara nem volt rossz téma, egy mácsonyát azért megörökítettem:

A tél egyik legszebb tulajdonsága, hogy azokat a tájakat is képes megszépíteni, amit az emberi tevékenység egyébként már meglehetősen elcsúfított. Íme, ilyen szép is lehet a Tócó, amit sokan csak egyszerű szennyvízcsatornának tartanak...

Közvetlenül a Bartók Béla úti híd alatt még egy erdei cankót figyeltem meg, aztán elindultam hazafelé. A hideg ellenszél nem volt túl kellemes, mégis nosztalgiáztam is kissé kerékpározás közben, hiszen jó pár éve már, hogy nem használtam ezt a terepen egyébként igen praktikus közlekedési eszközt. Ennek nem is annyira a lustaság, mint inkább az időhiány az oka, de az üzemanyagáraknak köszönhetően egyre gyakrabban veszem majd igénybe ismét a biciklimet...

Még egyszer Boldog Újévet minden kedves olvasómnak!